Az egyik barátnőm látogatóba jött hozzám egy délelőtt. Már amikor belépett az ajtón, láttam a járásán, hogy furcsán van. Egy hónapja nem láttam, akkor sem volt áramló, most meg még inkább szakadozott a mozdulata. Negyven-egynéhány éves, nem kéne, hogy így legyen vele. Húzta a lábát, és alig tudott lehajolni a cipőjéhez, hogy levegye. A keresztcsontja környékét tapogatta. Fáj a dereka, láttam rajta, ahogy megérkezett.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Hát persze, jól, csak a hasam fáj a műtét óta. Puffadok újra, meg itt a hátamnál lent a keresztcsont tájékán fáj, és alig tudok hajolni. Egyébként jól vagyok…

Leült és beszélgetni kezdtünk mindenféle másról. Mindenféléről, ami nem róla szólt…Mindig így ment ez… - Hát, ez nem semmi - fordult a gondolat a fejemben, ami csak leragadt a látottakkal kapcsolatosan. És amikor a rövid „nálamlevés” után újra végezte a „felöltözöm ceremóniát”, megkérdeztem tőle:

- És mondd Zsuzsi, mire szoktál gondolni, amikor érzed a testedben a fájdalmat?

- Hogy ez a rohadt derekam megint szórakozik! Meg, hogy olyan vagyok már, mint egy öregasszony! - Hagyták el száját a szavak, a lehető legnagyobb természetességgel. - Ezt gondolja! - háborgott a gondolat a fejemben. - Nap mint nap ezt, és még ki is mondja! Szent ég!

- És valami jót esetleg mondtál már a testednek? – mondtam ki végül hangosan is a gondolatomat.

- Ennek? Minek, hiszen mindig baj van vele! Soha, nem, soha!

Odaértünk az ajtóhoz. Néztem rá. Láttam a szemében a hagyjukatémát, nebeszéljünkrólam, nemvagyokérdekes villanásokat, a kényszerű zavart, a test kiáltását…

- Na jó, ugye van még 5 perced? - fogtam meg a kezét és indultam vele visszafelé a házba. - Csak 5 perced, valami érdekesre, valamit, amit még nem csináltál eddig. Ugye, van? - és fogtam a kezét, húztam vissza a lakásba. Ő meg engedett.

- Jó, de csak öt percem van és utána sietek - érződött az ellenállás a hangjában és a mozdulataiban is.

Fogtam mindkét kezét és a szemébe néztem. Lassú, csöndes kérdés hagyta el a szám:

- Hol fáj, melyik a legfájdalmasabb testrészed? - testének tompa rezdülésével először tiltakozott, majd válaszával mintegy megadta magát.

- A keresztcsontnál a fájdalom eléggé elviselhetetlen

- Akkor én leszek most a keresztcsontod! Add, nekem kérlek, ezt a szerepet. Mondd, hogy kérlek, legyél a keresztcsontom, miközben a szemembe nézel, és közben fogod a kezem. - És ő mondta, én meg néztem őt. Így álltunk egy-két másodpercig és éreztem, hogy mélyül a kapcsolat. A tekintetében valami ilyesmi bukott elő: tehülyevagy, mitszórakozolvelem, naebbőlelégénmegyek… aztán hirtelen „csöndesség" lett. S megszólaltam, én, mint a keresztcsontja:

- Nem veszel komolyan, soha nem vettél…pedig én annyira vágyom rá, hogy figyelj, mi van velem. Ne csak úgy elmenj…

- Dehogyis nem! Miket beszélsz! Most mit csinálsz? Mi ez? Nehogy már megsértődj! – csattant fel belőle a tiltakozás, és már maga sem tudta kinek mondja ezt.

- Látod, nem hallod meg, nem hallod, hogy szólok hozzád! Én hozzád tartozom… és elmész mellettem nap mint nap! Pedig annyira vágyom a figyelmedre, hogy komolyan vegyél - Ő meg csak néz rám, zavaros, majd kimeredt tekintettel. A keresztcsontja pedig sír felé rajtam át. És ebben a pillanatban egy másodpercre érzem, hogy bevillan neki valami. Valami amit nem tudok megmagyarázni. Egy energiacsomag, egy szó, egy hang rezgése, egy rés, egy láthatatlan fény, nem tudom. Mindenesetre valami talál! A szemében láttam a villanást. Aztán hamar vége lett, mert nem engedte, nem engedte meg magának, hogy tovább tartson.

- Na jó, elég! – kiáltott fel. – Én most már tényleg megyek, nem érek rá tovább! Ennyit még egy pasit sem néztem! Nemhogy téged vagy akár a csontomat...Elég! - és futott a kapu felé.

A szemében mégis ott volt valami, valami egészen más…Megérintette. Éreztem, megérintette.

Délután csörgött a telefonom. Zsuzsi volt. Nem volt szokása ez, hogy hívjon bármikor is.

- Te mit csináltál velem délelőtt? Hajolok le és nem fáj a derekam. Semmim nem fáj, jól vagyok. – Érzem a hangján, hogy valami tényleg történik benne.

- Én? Semmit. Te adtad magadnak a figyelmet, a keresztcsontodnak. Azt, amit még soha…

- Ez ilyen egyszerű?

- Igen, ez ilyen egyszerű.

- Annyira hihetetlen – mondta.

-Ez eddig rendben is van. A kérdés az, hogy ezután mit kezdesz ezzel…?

A kérdés valóban maradt:

Vajon mit kezdünk a tapasztalással, ami ennyire egyszerű?