A napokban tartottam egy előadást a Werk Akadémián a kreativitásról. Utánanéztem, mit ír a szakirodalom arról, hogy mi akadályozhatja a gyermekkori alkotóerő kibomlását, és azt találtam, hogy a természetes kreativitást blokkolja:

1) a siker- és eredmény-orientáció

2) a konformitásra, “normálisságra” szorítás

3) a kérdezés és felfedezés korlátozása

4) a munka és a játék különválasztása.

Örömmel állapítottam meg, hogy a szomatodráma, mint felnőttek számára tervezett játékos öngyógyító módszer, ugyanezeket a kiindulópontokat tartja szem előtt, vagyis:

1) nem a feladatteljesítés, problémamegoldás, a sikeres gyógyítás a cél, hanem mély és sokatmondó élmények átélése (a gyógyulás inkább következmény, mint cél);

2) nem használunk diagnózisokat, pszichopatológiai fogalmakat, mindent normálisnak, természetesnek és elfogadandónak tartunk, amit valaki átél;

3) szeretjük a kérdéseket, nagy hangsúlyt fektetünk a nyitott kísérletezésre, a felfedezés örömére;

4) nem nevezzük munkának –bármily nehéz is időnként –az önismeretet, hanem játékban, gyakorlásban, közös kísérletezésben, élményátélésben “utazunk” .

Találtam egy szívmelengető definíciót a kreativitásról George Prince-től, 1972-ből, bízom benne, hogy Neked is tetszik:

"Önhatalmú harmónia, váratlan elképedés, szokványossá tett releváció, ismerős meglepetés, gavallér önzés, nem várt bizonyosság, formálható makacsság, életbevágóan fontos trivialitás, fegyelmezett szabadság, mámorító rendületlenség, ismétlődő bevezetés, nehéz élvezet, bejósolható szerencsejáték, tiszavirág-életű szilárdság, egységesítő különbség, a követelőző kielégültség, csodaszerű elvárás, megszokott ámulat."

Kreatívan élni, szerintem annyit jelent, mint merni néha meglepni magunkat, átugrani a beilleszkedés és konformitás villanypásztorán (amelyben már rég nincs áram), új mintákat teremteni ott, ahol a régiek már elavultak.