Blog

Akár újévi fogadalom is lehetne:

Amelyik ajtó kinyílik előttem, azon én bemegyek!

2016. január 2. - Szerző: Dr. Buda László

Nemrég járt nálam egy férfi, 15 éve fáj a feje. Nagy nehezen, a sok „fedősztori” alatt, rábukkantunk egy lényegesnek tűnő lelki történéshez: abban az időben egy döntést hozott magában, hogy elválik a feleségétől. Megbizonyosodott afelől, hogy a kapcsolatukból valami fontos elem (nem a szenvedély, a szerelem és hasonlók – ezek már rég elpárologtak – , inkább az őszinte érdeklődés...) végleg megszűnt. Mikor azonban ezzel előhozakodott volna, kiderült, hogy a felesége megcsalja. Ez a hír mellbe vágta, összezavarta és arra sarkallta, hogy minden áron maga mellett próbálja tartani a nőt. Sikerült! Azóta...

Nemrég járt nálam egy férfi, 15 éve fáj a feje. Nagy nehezen, a sok „fedősztori” alatt, rábukkantunk egy lényegesnek tűnő lelki történéshez: abban az időben egy döntést hozott magában, hogy elválik a feleségétől. Megbizonyosodott afelől, hogy a kapcsolatukból valami fontos elem (nem a szenvedély, a szerelem és hasonlók – ezek már rég elpárologtak – , inkább az őszinte érdeklődés...) végleg megszűnt. Mikor azonban ezzel előhozakodott volna, kiderült, hogy a felesége megcsalja. Ez a hír mellbe vágta, összezavarta és arra sarkallta, hogy minden áron maga mellett próbálja tartani a nőt. Sikerült! Azóta a „jól megvagyunk”, „semmi különös”, „nyilván nem az a lángolás” jelzőkkel leírható házasságában él, enyhe bosszankodás, neheztelés színezi a hangját, ha a nejéről beszél, és... fáj a feje. Minden egyes nap... Reggel, délben, este...

Ez a történet egy régebbire emlékeztetett, ahol egy középkorú hölgy csípőbetegségével szomatodrámáztunk. A játék során az derült ki, hogy erős vágy ébredt benne a függetlenségre és a kreatív munkára, ezért elhatározta, hogy kilép a férje által vezetett családi vállalkozásból. Amikor azonban ezt közölte otthon, és látta a férfi lelki összeomlását, visszalépett. De „csak az egyik lábával” tudott, hiszen a „másikkal” már elindult valamerre, amikor hozott egy döntést. Akkor kezdett el sántítani és egyre erősödő, semmivel nem csillapítható fájdalmakról panaszkodni...

Bár e két történetben a „válás” motívuma közös, nem ez a lényeges benne. Hanem az ajtó, ami kinyílt, de nem mentek be rajta. A döntés, ami megérett, de nem követték tettek. A dramaturgia íve, amely megtört egy ponton. A lelki meghasonlás. A biztonságkeresés győzelme a kockázatvállalás felett.

Amikor egy barátommal elhatároztuk, hogy bungee jumpingolni fogunk, mindkettőnkben fellelkesült a „rettenthetetlen” férfiú. Én ugrottam először. Bevallom, iszonyatosan féltem. Amikor a peremre álltam, hát... kellett hozzá a jóöreg büszkeség és hiúság is, hogy úgy döntsek: inkább meghalok itt most, mint hogy visszaforduljak. Nem ugrottam, inkább csak belegyengültem, beledőltem a semmibe. Az élmény viszont azonnal és mindent elsöprően kárpótolt... Boldog voltam! A barátom is felment, ő is ott állt a peremen. Sokáig állt ott, szinte éreztem lentről a pillanatot, mikor lett „túl sok” a készülődés. Végül nem ugrott, lehozták a lifttel. A nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megmagyarázzuk, feldolgozzuk, helyére tegyük az ő élményét (az enyémen 3 perc alatt túlvoltunk...). A legelképesztőbb indokokat próbáltuk előhalászni, hogy miért döntött jól végül is, hogy nem kockáztatott. Mindketten éreztük, ha most nem adunk bele apait-anyait a lelki elsősegénynyújtásba, maradandó önbecsülési seb keletkezhet ebből...

Nem kell ahhoz pszichológiai tudás, hogy az ember néha megérezze a pillanat minőségét (a görögök így hívták: a „kairosz”-t – megkülönböztetendő „kronosz”-tól, a folytonosan, egyenletesen múló időtől). Azt a lehetőséget, a lehetőségeknek is azt a mélységét és magasságát, amelyet az adott pillanat tartogat a bátrak számára. Ennek egyik legszebb megfogalmazása a Prédikátorok könyvében olvasható. Mire az idézet végére érsz, talán tudni is fogod, mennyire aktuális ez a kérdés most Számodra. Ha elunod a felsorolást, nem Neked szól most ez az írásom. Ha megszólít, ha elgondolodtat, ha meghat: együtt vagyunk Kairosz hullámhosszán:

“Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt…” „Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”

Amikor egy ajtó kinyílik előtted, az annyit jelent, hogy az időpillanat minősége tartalmazza egy küszöb átlépésének a lehetőségét. Valami megváltozhat – ha Te is megteszed a saját lépésedet. Ami persze nem mindig könnyű. Mert többnyire nem látszik világosan, mi vár az ajtó mögött. Bizonyos mértékig az ismeretlenbe, a ködbe, a semmibe kell lépni ilyenkor. Ettől pedig mindannyian félünk.

Egyes elméletek szerint életünk egyik legmeghatározóbb változását – a saját születésünket – is akkor indítjuk el (már ha nem döntik el helyettünk), amikor az életfélelem, azaz a kiszámíthatatlantól, a változástól való természetes félelem ellenére (valószínűleg a halálfélelem nyomására) végül nekivágunk az ismeretlennek.

Az ajtók időnként látványosak és egyértelműek (mint a bungee jumping esetében), legtöbbször azonban diszkréten, halványan derengenek fel, egy különös megérzés, egy halk hívás, egy váratlan kíváncsiság, egy érlelődő döntés formájában. Ilyesfajta belső hangok kíséretében: “Lehet, hogy őt fel kéne hívnom…” “Talán itt az ideje, hogy ebből kilépjek…” “Most jó lenne bátran odamennem és bemutatkoznom…” “Ebbe most bele kéne vágnom, lesz, ami lesz…” “Megmutatom magam, úgy, ahogy vagyok, a többit meglátjuk…” “Ugyan, mire várjak még?...”

A régi történet szerint megkérdezték az indián varázslót a tökéletes élet legegyszerűbb titkáról, s ezt a választ kapták: “Három dolgot kell tudni csupán, s azok sorrendjére ügyelni. Először tájékozódni, utána dönteni, majd pedig cselekedni. Bármelyik ha kimarad vagy elégtelen, esetleg a sorrend cserélődik fel, az bizony bonyodalmakhoz fog vezetni.”

És valóban, ki ne ismerne olyan embert, aki szeret a végtelenségig tájékozódni, infókat gyűjteni, a döntéseket elodázni, a cselekvésben elgyengülni, s megint új szempontokat hordani össze rakásra. Vagy olyan embert, aki elhamarkodottan, véletlenszerűen cselekszik, megalapozatlan és ingatag döntései nyomán. Vagy olyan embert, aki szimplán csak nem tud dönteni.

Az ajtókkal is különféle helyzetek adódhatnak:

– Van, hogy nem is vesszük észre őket. Amikor elhisszük, hogy ránk már nem várnak meglepetések. mikor elhisszük, hogy az élet többnyire szürke és sivár, s a lehetőségek mindig valahol máshol kopogtatnak.

– Van, hogy észrevesszük az ajtót, de lebeszéljük magunkat arról, hogy megközelítsük. Amikor meggyőzzük magunkat, hogy „járt utat járatlanért...”. Amikor abban a hitben vagyunk, hogy nincs szükségünk új kalandokra, mert épp minden rendben van körülöttünk. Amikor nincs időnk és energiánk átélni az élet lehetőségeinek gazdagságát, mert épp egy „ügyet” hajtunk.

– Van, hogy észrevesszük az ajtót, oda is lépünk, be is nézünk, majd sarkon fordulunk. Amikor nem érezzük késznek magunkat arra, hogy valami megváltozzon. Amikor a félelem erősebb, mint a kalandvágy. Amikor lebénít az új lehetőségek távlata.

És persze, van, hogy belépünk. Aztán, vagy vissza lehet csinálni, vagy nem. Úgy tapasztaltam, az igazán komoly, a meghatározó jelentőségű ajtók azonnal becsapódnak mögöttünk... Életünk folyamán sok-sok ajtón beléptünk. Ennek köszönhetjük, hogy van történetünk, hogy vannak élményeink, hogy megtanultunk ezt-azt... hogy vagyunk valakik.

Nagyra értékelem a lélek ajtóit. Akár újévi fogadalom is lehetne, de inkább csak személyes, belső elkötelezettség ez: szeretettel gondolok mindazon kedves ajtókra, melyek felbukkanni készülődnek életem most következő szakaszában. Figyelni fogom őket, még éberebben, mint eddig. S készülök rá a szívemben, hogy majd legyen bátorságom belépni, ha ott a pillanat...

Dr. Buda László

2016. január 2.