Blog

Kigyógyulni önmagamból

2016. szeptember 15. - Szerző: Oláh Kata

A lelkem legmélyén hosszú éveken át volt egy illúzióm, hogy az önismeret és önszeretet eszközeivel meg tudom magam „javítani”, és lesz egyszer majd egy pillanat, amikortól fogva nem fogok hiányt, fájdalmat, félelmet érezni... Aztán egyszer csak átéreztem, hogy sosem gyógyulhatok ki önmagamból.

Azt, hogy a gyógyulás mit jelent a test vonatkozásában, könnyű (vagy legalábbis könnyebbnek tűnik) definiálni. Jobbak lesznek a laborértékeink, szebb képet látunk a testünket pásztázó képalkotó eljárások során, megszűnnek vagy enyhülnek a tüneteink stb. Mit jelent azonban mindez, amikor a lelkünkről beszélünk? Amikor a hiányaink, fájdalmaink, félelmeink bűvköréből szeretnénk szabadulni, tanult, ám nem túl hasznos mintázatainkat finomra hangolni, változni és változtatni? Honnan tudjuk, hogy jó úton járunk? Hogy gyógyulunk? Mit jelent az, hogy gyógyulás – ha beszélhetünk gyógyulásról egyáltalán?

Én sokáig azt hittem, hogy a gyógyulás ilyen értelemben azt jelenti: egyszer majd csak nem érzem azokat a félelmeket, fájdalmakat, hiányokat, amelyeket mindig is éreztem. Hogy a sok-sok önismeret, önmagammal való találkozás, átélés, érzelmi korrekció majd azt fogja eredményezni, hogy egyszer csak olyan emberré válok, úgy fogok működni, mintha ezek a félelmek, fájdalmak, hiányok sohase lettek volna.

Persze, hallottam én dr. Buda Lászlótól a képzéseken – nem is egyszer az évek alatt – hogy nincs lehetőség „visszamenni” egy-egy adott életszakaszba, és meggyógyítani azt, ami akkor fájt, ami hiányzott. Egyet is értettem ezzel. Le is tudtam volna vizsgázni belőle, ha történetesen kellene ilyesmiből vizsgázni a szomatodrámás képzések során. No de érezni… az egészen más dolog. Valahogy, a lelkem legmélyén mégiscsak megmaradt az az illúzióm, hogy meg tudom magam „javítani”, és lesz egyszer majd egy pillanat, amikortól fogva nem fogom ezeket az érzéseket érezni. Meggyógyulok, akkor majd eljövend a Kánaán, és én végre boldog és teljes életet élhetek.

Aztán egyszer, talán éppen a sok-sok önismeret, önmagammal való találkozás, átélés, érzelmi korrekció hatására, vagy ki tudja, valahogy egyszer csak mélyen átéreztem, hogy ami egykor fájt, az örökké fájni fog. Ami egykor hiányzott, az örökké hiányozni fog. Ekkor valamiféle gyászfolyamat következett. Sokáig nagyon szomorú voltam. Nemcsak megértettem, hanem át is éreztem, hogy soha az életben nem leszek az az ember, aki akkor lehetettem volna, ha mindezekkel a hiányokkal, fájdalmakkal, félelmekkel nem találkoztam volna. Nem lehet visszacsinálni, újraírni, korrigálni. Ez van. Hozzám tartozik. Ez vagyok én. Amit tehetek, az az, hogy megértéssel, együttérzéssel és szeretettel fordulok saját hiányaim, fájdalmaim, félelmeim felé.

Ettől valahogy egészen máshogy kezdtem önmagamra tekinteni. Nem ostoroztam magam, hogy nem kellene már ezeket az érzéseket éreznem ennyi önismeret, önmagammal való találkozás, átélés, érzelmi korrekció után. Nem is vártam el, hogy ne ezt érezzem. Megengedtem magamnak, hogy érezzem, amit érezni tudok. Sőt, együttérzően kezdtem el figyelni magam a nehéz érzéseim közepette. Figyeltem, ahogy hullámzanak bennem. Most nagyon fáj, most elönt, most elcsendesedett, most nem is érzem. Aztán megint. Jé, most fáj. Á, ez ismerős fájás. Jé, ez meg most ismeretlen. Így még nem fájt. Elkezdtem szeretni ezt a fájást. Vagyis inkább azt a valakit, akinek fáj. Együtt hullámoztam vele. Megértettem, hogy ez az élet. Hullámzás. Az áramlás maga.

És ma is járok az önismeret útján. Találkozom újra és újra önmagammal. Egy-egy Játék sűrített idejében és terében újra és újra átélem ezeket az érzéseket. Időnként elkap, hogy mégiscsak jó lenne megjavítani engem. Néha ostorozom is magam. Nem olyan könnyű ám ezt abbahagyni, ha évtizedeken át csináltam.
És mindeközben egyre többször tudok együttérző lenni magam felé. Igent mondani arra, aki vagyok, aki lettem.