Tanultam valami fontosat. Nem olyan tudás ez, amit könyvből szerez az ember, hanem olyan, ami csontvelőig hatol, és leválaszthatatlan része már az életemnek. És ennek szívből örülök.

Mert megtörtént újra, meg újra, és ez a tudás egyre mélyebbre ért bennem, és végre el tudtam hinni, hogy ez lehetséges. Az, hogy egy játékban megtapasztalom, hogy a megrekedtség egyszerre csak átbillen. Hogy a kimondott, fájó igazság erősebbé tesz. Hogy amikor beleengedem magam az érzésekbe, és velük együtt haladok, az lehetőség egy új, átölelőbb valóság megteremtésére. És nem csak akkor, amikor főszereplő vagyok.

Az, amit a játékokból kaptam, nem maradt ott. Egyre könnyebb lett igazul képviselni magam, mert megtanultam, hogy habár az igazság nem mindig vezet oda, ahová menni szeretnék, a „nem igazság” (legyen az hazugság vagy elrejtett igazság) biztosan eltávolít. Ki kell mondanom, fel kell vállalnom, amit érzek, így tudok teret teremteni valami újnak.

Ennyi játék után olyan, mintha több életet éltem volna. Nem „csupán a sajátomat, hanem teljesen más életeket is, amiknek az eszenciái, a megoldásai velem maradnak már. Megtanultam, hogy vannak más utak is, mint amiket ismerek. És így egyre szélesebb út vezet hozzám is.

Emlékszem egy játékra, ahol a szereplő, aki voltam, nagyon vágyott az elfogadásra, a szeretetre, és volt egy pont, amikor feladta ezt a vágyat, és mindenki felé fordult, őszintén, szeretettel, támogatással. Ennyire „egyszerű” volt. Az egész környezet azt várta, mikor nem akarok tőlük már semmit. És amikor ezt a terhet levettem róluk, minden természetesen összerendeződött, harmonikus egésszé. Nem ez volt az egyetlen ilyen játékom, és mindegyikkel egyre könnyebb és könnyebb volt a saját középpontomban maradni, és kevesebb elvárással mások felé fordulni.

Volt, amikor tiszteletet kellett parancsoljak magamnak, és meg is kaptam. Azóta természetesebb választás már emelt fővel, kiállni magamért.

Az egyik játékomban, amikor főszereplő voltam, tudtam, hogy el fognak majd hagyni. És én már megtanultam elfogadni ezt. Az első, szívbe markoló éles fájdalomtól, a mellkasomra telepedő súlytól, az egyre összébb és összébb szoruló torkomig, már ismertem az érzést. A sorrend mindig ugyanaz volt, de az intenzitás változott. Minél inkább számított a másik, annál erősebb volt fájdalom és annál erősebb a szorítás. Mígnem egy játékban, azt mondta a mellettem álló szereplő, hogy „Ha azt akarod, hogy maradjon, akkor mondd neki azt, hogy maradjon!”. Rendesen megtalált az a mondat akkor, hiszen egészen addig nem jutott eszembe, hogy így is lehet. És aztán nem sokra rá lehetőséget adott rá az élet, hogy kimondjam: „Azt szeretném, ha maradnál.” Nem volt benne követelőzés, egyszerűen „csak” kimondtam, hogy mit szeretnék. Nekem ez óriási lépés volt, bármennyire is egyszerűnek hangzik. Az segített kimondani, hogy már megéltem ezt egy játékban, és így bekerült az életembe.

Mert amikor játszunk, nem azt játsszuk, hogy szeretjük egymást. Minden érzés, ami felbukkan, az valódi, igaz és őszinte. Ettől lesz minden haladás, legyen az bármilyen „kicsinek” tűnő is, szintén valódi. Ettől lesz minden átélésem a részem, és innentől kezdve választható megoldásom. Nekem ez az igazi segítség.