Blog

Reumás a mókus

2016. április 1. - Szerző: Oláh Kata

... nem segíthet rajta, csak a pszichológus

A cím áprilisi tréfa csupán, bár megsem teljesen az. Az írás apropója azonban komoly, s egy egészen friss, saját élményemet osztom meg benne. Több év Szomatodrámában szerzett tapasztalat után is meg tudok néha lepődni, mennyire működik ez a módszer.

Történt hétfőn az edzőteremben, az edzés vége felé már, a hasizomgyakorlatoknál, hogy egy rossz mozdulattól becsípődött egy ideg a lapockám mellett, s úgy maradt. Először csak fájt. Azt hittem, ez olyasmi, hogy valami rosszul mozdult: egy-két karkörzés, helyreigazító mozdulat, s máris elmúlik. Nem így lett. Egyre jobban fájt. Percek alatt annyira, hogy már átöltözni is alig tudtam. Néhány óra múlva pedig - ahogy az ideg fokozott nyomás alá került – a jobb kezem zsibbadni kezdett. Két ujjam teljesen érzéketlenné vált, és fogni sem igazán tudtam vele.

Én még sosem éreztem ilyet. Nem is a fájdalom volt a legijesztőbb, hanem a félig bénult, zsibbadt kezem. Bár a fájdalom sem volt kutya. A huszonnégy órán át tartó sajgás kimerített, és tehetetlenné, dühössé, feszültté tett. Miért pont én? (Pedig tudtam, hogy nem én vagyok a világon az első, aki ilyesmin megy keresztül.) Miért pont most? (Miért, három hónap múlva jobb lett volna?) Mikor fog elmúlni? (Mi az, hogy majd idővel? Most vagy azonnal?!)

A fájdalom azonban nem tágított. Erősebb volt, mint én. Akkor is, ha tornáztattam, akkor is, ha nyújtottam, akkor is, ha krémezgettem, akkor is, ha mozdulatlanul tartottam. Az egyetlen, ami egy csöppnyi enyhülést hozott, az az emberi érintés volt. Amikor valaki krémezte, s finoman érintette közben, mindig megnyugodott a gyulladás. Aztán kezdte elölről. Nem használt neki semmi.

Én meg dühöngtem. Alkudoztam. Mint „öreg” szomatodrámást, az foglalkoztatott, hogy mit üzen mindez. Persze, a lelkem legmélyén tudtam, mit üzen. De nem akartam. Alkudoztam tovább. Jó, értem, persze, de nem lehetne valahogy, hogy mégse ez legyen? Hogy most gyorsan meggyógyuljak, és utána majd, ígérem! Jó leszek! Csak ezt most ne! Ezt ne, ezt nem akarom…!

Hányszor, de hányszor fordul elő velünk, hogy testünk üzenetei épp olyasvalamire hívják fel a figyelmünket, amire a legkevésbé sem szeretnénk? Hányszor, de hányszor vagyunk úgy vele, hogy jó, oké, értem, na, csak múljon végre el, legyek már rajta túl, szűnjön végre meg. De nem. A test nem tágít. Nem lehet átverni. Ha kell, kiköveteli a maga jussát. Ha a finom üzenetekre nem hallgatok, akkor ordít. Nyilall. Zsibbad. Sajog.

Kezdtem beletörődni. Jó, akkor nem tudom használni a jobb kezem. Jó, akkor minden mozdulat fáj. A mozdulatlanság is. Ekkor jött az önsajnálat. Ó, én szegény. Gondolatban kis sérültnek neveztem magam, s krokodilkönnyek gyűltek a szemembe – most nem a fájdalomtól, hanem saját szerencsétlenségemtől. A fájdalomnak mindegy volt. Maradt.

Aztán felkerestem egy kolléganőmet. Már korábban megbeszéltük, hogy elmegyek hozzá, mert van egy téma, ami foglalkoztat. Nem a fájdalom volt az. S hozzáláttunk. Hamarosan nyakig ültem az érzéseimben. Vitt, sodort magával az oly régóta érzett érzés, s fakadt fel bennem, amelynek oly rég óta itt volt az ideje már. S egyszer csak, egy ponton, ahogy egy párnát öleltem hüppögve, észrevettem, hogy ennél a mozdulatnál nem fáj a kezem. Aztán sodort tovább az egyszemélyes játék. Később, talán egy jó fél óra múlva, mikor véget ért, s én „visszatértem” a szobába, vettem újra észre, hogy tudom rendesen mozgatni a kezem. Tudok vele szorítani. Tudok vele fogni. És tudok vele ölelni.

Percekig nézegettem, most a meghatottságtól könnyes szemmel, és próbálgattam, vajon elmúlik-e. Nem múlt. A fájdalom megmaradt tompán, és a zsibbadás is nyilall még, de visszakaptam a kezem. Finoman mozgatom most, szeretettel, kíváncsian, vigyázva. Sok mindent megtanultam ebből. Hogy a fájdalom nagy úr. És nem alkuszik. De vannak hozzá utak. A lélek útjai.