Úgy vettem észre, az elmúlt néhány évben mintha megnövekedett volna azoknak az írásoknak a száma, amelyek azzal foglalkoznak, hogyan lehetnénk egyre boldogabbak. Cikkek, blogposztok és rövidke bejegyzések születnek számtalan mennyiségben arról, hogyan legyünk „pozitívak”: hogyan gondolkodjunk pozitívan, mit érezzünk, és mit tegyünk, hogy vidámak legyünk, önmegvalósítsunk, és minden napunk örömteli legyen. Időként mintha a csapból is az folyna, hogyan „tehetünk szert” pozitív érzelmekre (széljegyzetben elolvashatjuk a pozitív érzelmek pozitív hatásait), hogyan „cseréljük le” negatív gondolatainkat pozitívakra, és mi az a tíz dolog, amit még ma megtehetünk, hogy közelebb kerüljünk az önmegvalósításhoz. Szinte már alapkövetelmény lett, hogy boldognak kell lenni, mégpedig minden nap, minden percben, s ha ez valamiért nekünk nem menne, számtalan szakember, tanító és guru szolgáltatásait vehetjük igénybe, akik hozzásegítenek minket a vágyott élethez, érzésekhez és gondolatokhoz.

Mindezen túl másféle elvárásokat is cipelhetünk magunkkal. Mintha a szocializációnk arról is szólna, hogy fokozatosan megtanuljuk: melyek azok az érzések, amelyeket nem szabad érezni, és melyek azok a gondolatok, amelyeket nem szabad gondolni. Mire elérjük a felnőttkor küszöbét, a legtöbben rendkívül hatékony stratégiákat fejlesztünk ki arra nézvést, hova száműzzükazokat az érzéseket, amelyek nem szalonképesek, s mi az, amit végképp, titokban, este 11 óra és néhány pohár bor után sem gondolhatunk.

Nézzük most meg, hogy valójában mi a helyzet az érzelmeinkkel és a gondolatainkkal. Hogyan lehet, sőt: lehet-e egyáltalán pozitívra „cserélni” őket?

Az érzelmekről már sok szó esett. Arról is, hogy valójában jóval több negatív, mint pozitív érzelmünk van – legalábbis, ami az alapérzelmeket illeti. A különféle szerzők között nincs teljes egyetértés arra nézvést, pontosan hány alapérzelem is van, számuk azonban jellemzően 6-8 körül mozog. Emlékeztetőül ezek: öröm, bánat, félelem, harag, undor, meglepődés, megvetés. Ha megnézzük, egyedül az öröm az, amely egyértelműen pozitív! A meglepődést is pozitívnak tekintjük, ez azonban nem vegytisztán az, hiszen van benne váratlanság, felkészületlenség, amely végül kellemes érzésben csúcsosodik ki. Ha megnézzük az arckifejezést, feltűnően hasonlít ez az érzelem a félelemre, az ijedtségre, ám egyfajta örömteli kimenetellel. Teljes mértékben lehetetlen, hogy ezek közül az evolúciósan „huzalozott”, az állatok nagy részénél is megtalálható érzelmek közül csak egyet, legfeljebb néha-néha kettőt érezzünk! Negatív érzelmeink teljesen természetesen velejárói mindennapjainknak, s normális reakciónak tekinthetők.

Érzelmeinket sok minden kiválthatja: a külvilág eseményei, vagy belső, mentális történéseink, s a legjobb, amit tehetünk, hogy egész egyszerűen érezzük őket, amíg csak le nem csengenek. Aztán úgyis jön majd egy következő érzelem. Gyakran érezhetjük úgy, hogy bizonyos érzelmeknek nincs létjogosultsága, és változatos módon tehetünk ellene, hogy száműzzük őket – legalábbis a tudatunkból. Az érzelmeknek azonban – mint láttuk – a kognitív kiértékelés csak az egyik összetevője, s a fiziológiai változások akkor is bekövetkeznek, ha mi minden erőnkkel azon vagyunk, hogy éppen ne érezzünk valamit. Ráadásul, hosszú távon ez a legkevésbé sem hasznos számunkra. Természetesen nagyszerű, ha minél több pozitív érzelmet élünk át – akár alap-, akár tanult érzelmeket, mint például a hála vagy a büszkeség – ám ne feledjük, hogy érzelmeink kialakulása felett nem igazán bírunk kontrollal.

A pozitív gondolkodást szorgalmazó elgondolások egyik alapja az az elképzelés, hogy a gondolataink felett képesek vagyunk kontrollt gyakorolni. Ez azonban csak részben igaz. Egyrészt tény, hogy bármikor képesek vagyunk akaratlagosan gondolni valamire – ám kérdés, hogy ennek hatása egész pontosan meddig tart? Bárki, aki valaha is próbálta a Vipassana meditációt, vagy más módon fordított figyelmet a belső történéseire, hamar észreveszi, hogy a gondolatok nagy részét nem akaratlagosan irányítjuk . Olyanok, mint a hullámok a víz felszínén: felbukkannak, tetőznek, majd lecsengenek, elsimulnak, s egy újabb követi őket. Természetesen bármikor beleavatkozhatunk a folyamatba, és szándékosan gondolhatunk valamire, ám ez éppúgy lecseng, s újabb gondolatok követik majd, immáron automatikusan. A gondolatok áramlásában óhatatlanul lesznek negatív gondolataink is – ez teljességgel természetes. A pozitív gondolkodás erőltetetése, és a negatívak irtása már csak az ún. visszacsapási (rebound) hatás miatt sem hasznos számunkra, hiszen könnyen megeshet, hogy amint egy pillanatra nem figyelünk, s kikerül a gátlás alól a folyamat, rögtön utána fel is erősödik. Ahelyett azonban, hogy ezekre a negatív gondolatokra „vadásznánk”, és erőnek erejével pozitívra próbálnánk lecserélni, megtehetjük, hogy megfigyeljük őket, amint keletkeznek, majd lecsengenek, anélkül, hogy azonosulnánk velük, vagy megfellebbezhetetlen igazságként kezelnénk őket. Tekinthetjük őket annak, amik: pusztán egy gondolatnak.

Ha valaha részt vettél egy Gyógyító Játékban, akkor Te magad is tapasztalhattad, hogy a Szomatodrámában minden érzésnek és minden gondolatnak helye van . Nem törekszünk pozitív kimenetelre, mindenáron megoldásra, hanem szembenézünk azzal, ami van, ami történik éppen, s úgy találunk sokszor megoldást, hogy közben egyetlen pillanatra sem szorítunk háttérbe semmilyen „negatívnak” bélyegzett érzelmet vagy gondolatot. A Gyógyító Játékban éppen az a csodálatos, hogy mindennek teret ad, ami a világunkban zajlik, s ezzel együtt alakul lágyan, finoman, organikusan a megoldás felé. Nem minősít, nem ítél meg semmit, s ebben az elfogadással teli figyelemben van lehetőség valódi változások megélésére.