Örülök, hogy nő lehetek. Szeretek az lenni. Minden őrültségével, változékonyságával, lebegésével, súlyával, kreativitásával, folyamatos megújulásával együtt. Imádok elmerülni a szépségében és lehetőségeiben. Nőnek érzem magam.

Nem volt ez mindig így. Nem mintha férfinak éreztem volna magam korábban, de nőnek sem igazán. Akkor még azt gondoltam, hogy nőt kell faragnom magamból. Most már tudom, hogy a bennem élő nőt érdemesebb inkább felfedezni, nem pedig megalkotni valamiféle szabvány szerint. Ott van. Csak éppen a saját, egyedi módján.
Így aztán hagytam, hogy megtanítsák nekem, hogy egy nő milyen ruhákban jár, milyen szabályokat követ, és persze azt is, hogyan rendezze be az otthonát, mert ha nem, akkor sajnos nem jól végzi a dolgát, akkor kevés lesz nőnek. Egészen addig ment ez, amíg már azt éreztem, hogy megfulladok, és akkor nemet mondtam rá.

Ahhoz, hogy ma nőnek érezhessem magam, az kellett, hogy odafigyeljek az érzéseimre az állítólagos szabályok helyett. Az kellett, hogy megengedjem magamnak azt a természetes örömet, ami a részem. És igen, azt a természetes szomorúságot vagy akár dühöt, ami szintén a részem. Elfogadtam, hogy sokkal változatosabb vagyok annál, mint hogy egyféle akarjak lenni.
Ezen az úton sokat köszönhetek a szomatodrámának. A játékokban számtalan karakter és nő lehettem. Mintha sok életet leélhettem volna egyfajta esszenciális módon.
Voltam elzárkózó és akaratos; gyengéden lágy és szeretetteli; erős és kívánatos nő hatalma teljes tudatában. És ahogy ez a játékban gyakran lenni szokott, bárhonnan is indultam, általában létrejött a harmónia. Eszembe juttatott elfeledett részeket magamból, vagy épp ellenkezőleg, olyan mintákat, megoldásokat, helyzeteket próbálhattam ki, amik első látásra idegennek tűntek tőlem. És volt olyan is, amikor később, nem játékban ugrott be az, hogy most választhatok mást.

És persze voltam már sokféle férfi is játékból, így megtapasztalhattam a nőt többféle módon, és ez még inkább megerősített abban, hogy mennyire fontos, hogy szabadon érezhessek, és merjem ezeket az érzések kimutatni, kommunikálni, mert mindaz, ami bennem lejátszódik nem csupán nekem fontos egyedül, hanem mindazoknak, akik szeretnek a maguk módján, és törődnek velem. Az érzés, miszerint „az érzéseim csak bekavarnak”, és jobb ha megpróbálom kordában tartani őket, mára elmúlt, és ez boldoggá tesz.
Néha, amikor körülnézek a világban, jólesik a szívemnek, hogy mennyire sokszínűek vagyunk mi emberek. Hogy mennyire sokfélék a nők és férfiak. Hogy végtelen a lehetőség arra, hogy felfedezzük mindazt, ami bennünk és másokban él. Ehhez a játékhoz pedig így vagy úgy mindig akadnak társak.