Blog

Az önelfogadás súlya és ereje - avagy Testsúly és Testkép csoportunk első visszajelzései

2016. február 9. - Szerző: Gere Viki

Beszámoló az első testsúllyal és testképpel foglalkozó Tematikus Gyógyító Program unkról - egy szereplő játékleírása

Izgatottan készültünk erre a programra játékvezető társaimmal. A ráhangoló feladatok után két csoportra váltunk, cosportonként két-két képzett játékvezetővel, így biztosítva lehetőséget minden Résztvevőnknek arra, hogy egy Gyógyító Játék főszereplője lehessen. Nagy hatással volt rám mindegyik játék - az is, amelyet én vezettem, s az is, amelyben szereplőként vettem részt. Most ez utóbbiról számolok be, mert ekkor különösen megérintődtem, s ráláttam arra, miért ilyen elmondhatatlanul fontos ez a csoport, hogy ez a téma helyet kaphasson.

Ez a szerep az önelfogadás volt. Főszereplőnk engem teljesen a sarokba állítva helyezett el a térben, ami az ő belső világának a tere volt. Egy idő után annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy kénytelen voltam az oldalamra feküdni. Ez volt az egyetlen póz, amit még el bírtam viselni. Közel álltam ahhoz, hogy megsemmisüljek. Elég sokára terelődött a figyelem rám, első körben ráadásul nem is a főszereplőt éreztem magam körül, hanem egy durva valakit, aki úgy szeretne belém életet lehelni, hogy mondja az "okosságait", "a tutit és a frankót", hogy nekem miért is kellene azonnal felállnom. Azért, mert szép és okos vagyok, mert ennek így kell lennie. És különben se hisztizzek ott a sarokban...

Mindehhez olyan érintés társult, ami inkább fájt, mintsem jólesett volna. Egyre messzebb húzódtam el, egyre inkább belesimultam a falba, hogy még csak ne is lássanak, mintha ott sem lettem volna. Mint az hamarosan kiderült, ez a szereplő, aki így viszonyult hozzám, a főszereplő anyukája volt. A megsemmisülés mellett erős dühöt is kezdtem érezni, de erőm nem volt kifejezni azt, ami bennem zajlott. Szerencsére a főszereplő elkezdett közeledni hozzám, odaült mellém és ahogy rám tette a kezét, nagyon erős melegséget éreztem. Először csak a keze helyén, majd szép lassan, centiméterről centiméterre terjedt el a testemen. Így erőt kaptam ahhoz, hogy én is felé tudjak araszolni, hozzá tudjak bújni minél nagyobb felületen, mert tudtam, hogy csak és kizárólag az ő melege tud engem feléleszteni. Beszélgettünk egy kicsit, kapcsolódtunk olyan módon egymáshoz, mint már nagyon régen nem. Felemelő, felszabadító, reménykeltő volt ez számomra. Egy idő után, amikor az anyuka hangját újra kezdtem hallani, aki kifejezte, hogy mennyire viccesnek, sőt nevetségesnek találja ezt az érzelmeskedést, kezdett elég erőm lenni ahhoz, hogy a főszereplővel együtt felálljak és szembeforduljak az anyukát játszó szereplővel. Igazság szerint ekkorra én már le szerettem volna ütni, de főszereplőnk elkezdett vele egy párbeszédet, amit hallva kezdtem felengedni a dühömből és kezdtem nagyon kíváncsian hallgatni, mit is szeretne igazából a főszereplő. Olyan fontos dolgok kerültek kimondásra általa: hogy mekkora szüksége van rám, hogy ha az anyukájának ez nem is tetszik, akkor is ő így, velem tudja jól érezni magát. És azt is elmondta anyukájának, hogy ha ő ezt nem is érti, azzal sincs semmi baj, de neki feltett szándéka, hogy innentől velem kézenfogva éli tovább az életét. Ezt hallva én egyre élettel telibb, egyre energikusabb és határozottabb lettem. Az érzéseim az anyuka felé is változtak, a harag megbocsátásba, elfogadásba csapott át. Én boldogan álltam a záró képben mellette, anyukájával szemben azért még úgy, hogy ő nem érintett meg. Számomra ez volt az a helyzet, amiben jól tudtam lenni, amiben támogatóként tudtam a főszereplőm mellett állni.

Szerepemből kikerülve végigfutott rajtam az, hogy látok a szememmel egy életerős, az én szememnek gyönyörű nőt, aki azzal küzd, hogy a szülői minta alapján elutasítja a saját önelfogadását. Ez az a helyzet, amikor egy kívülálló, hiába mondja, hogy te olyan szép, tökéletes vagy, úgy, ahogy vagy, mert ez el sem jut hozzá. Meg sem hallja, ha meg is hallja, nem érti, hogy miről beszélek. Ez a fajta találkozás, amit itt fent leírtam, olyan út lehet, amikor a szeretetben megtapasztalja, hogy semmi másra nincs szüksége az önelfogadásnak, mint rá. Nem egy kívülállón múlik, hogy él-e az önelfogadás, csakis rajta. Magába engedi, befogadja, és máris kap egy támogatót, aki mindig, minden körülmények között ott marad vele, soha el nem hagyja önszántából.

Olyan izgalmas lenne újra találkozni a főszereplővel, hogy megtudhassam, hogy hogy alakult az élete tovább. Azis lehet persze, hogy soha nem fogom megtudni. De ennek nincs is jelentősége, mert ahányszor rá gondolok, annyiszor tölt el a szeretet, a tisztelet és a hála iránta, hogy ebben a játékban részt vehettem, ami persze mondanom sem kell, az én játékom is lehetett volna. Hiszen nincsenek véletlenek!