A hasnyálmirigy tud egyáltalán beszélni? Hogyan mozog, mit gondol, mit érez? Főleg, hogy néz ki? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok kergették a fejemben egymást. És hogy valószínűleg én inkább most visszafordulok. Túl sok ideje vagyok egyedül, saját magam száműzetésében. Önként választott, erős antiszoci vonásokkal tűzdelt mivoltom, egyáltalán nem biztos, hogy felkészült erre az egész szomatoizére. Az ilyen vadembernek, mint én, mi keresnivalója lehet, akár bármilyen közösségben is?!

Aztán elkezdődik, és négy órán keresztül valami olyasmi történik, amihez igazán fel kell pattintanom betűvető vénámat, ha karakterekbe szeretném önteni az élményeimet. Mert szeretném. Valahogy kinyílt egy ajtócska. Hogy mitől, azt még nem tudom, de ígérem, utána járok. Most azt gondolom, hogy az a tény is hozzájárult a csodához, hogy az a tucatnyi ember olyan volt együtt, mint egy kis világocska. A minket körülvevő világ, az Élet makettje. ÉS mi világosat játszottunk. Elméletben mindenki tudja, hogy az emberekben eredendően a jót kéne meglátnunk, és fejben talán meg is van, hogy azért létezik jóság is ezen a Földön. De aznap, az a tizenvalahány ember meg is mutatta egymásnak. Arra a pár órára szó szerint kézzel fogható bizonyítékot kaptam, hogy van remény.

Aztán már csak azt vettem észre, hogy a puha-meleg-fészek légkörben idegen emberek kezét fogtam, az események sodortak magukkal, és én csak hagytam magam. Az se volt baj (senkinek se, de tényleg), hogy a kezeim olyan hidegek és nyirkosak voltak az izgatottságtól, mint a boszorkány csecse. Felszabadító érzés volt, hogy lehettem én. Hogy én lehettem. Befogadtak, elfogadtak, elfogadtam és befogadtam őket. Olyan sűrű esszenciáját kaptam a szeretetnek, olyan instant dózist, hogy annak hatását szinte a bőrömön éreztem. Melengetett.

Aztán három csoportra osztódtunk, és még csak most kezdődött el az igazi „játék”. Bár hasnyálmirigyet épp nem kellett játszanom, voltam „fájó fog”, majd „Csilla nevű személy”, és „munka”. És az „alakítás” egyáltalán nem úgy zajlott, mint ahogy elképzeltem, vagyis ahogy elképzelni sem tudtam. Egyszerűen csak éreztem. Elengedtem magam, és hagytam, hogy vezessenek az érzéseim, a mozdulataim, gátlások nélkül. A gondolatok szinte teljesen háttérbe szorultak azon az estén. A többi „szereplőtársam”, és az adott szituációs gyakorlat úgy éreztem, teljesen magába húz. Nem voltam én, valaki más volt voltam, valami más. A lábaim vittek, a kezeim tették a dolgukat, még a hangszínem is megváltozott, amikor elmondtam, hogy érzem magam az adott helyzetben. Voltam gyerek, aki nem érti, miért hagyták ott, baromira unja a veszekedést, ami a feje fölött zajlik, és szeretne az anyukájával lenni. „Fogtársammal” nem akartuk átengedni az erőszakos fájdalmat, de végül meggyőzött minket, és jó volt feloldozni a fájást „rosszasága” alól. Munkaként eleinte kimondottan imposztorkodtam, és nem hagytam nyugtot „gazdámnak”, de végül durcásan beláttam, hogy nekem is alkalmazkodnom kell a jelenlegi (élet)helyzethez. Ezekkel hozzájárultam ahhoz, hogy a társaim jobban érezzék magukat, ezzel hozzájárultak a társaim, hogy jobban érezzem magam. És a legfontosabb, hogy jobban éreztem magam, saját magamnak köszönhetően…

A negyedik óra végén úgy éreztem, mintha lefutottam volna egy kisebb maratont. Hála és végtelen béke borult a szívemre. A belső monológom halkabb lett, és háttérbe szorult. A gondolataim kisimultak, a lelkemet mintha langyos, illatos mézzel kenegették volna be, gyöngéd, gyógyító lélek-kezek. Megcirógatták elvadul énemet. És én nem haraptam, hanem dorombolva belesimultam a puszta jelenlétbe. Talán nem véletlen, hogy egy Quimby dallamot hallok azóta is ott csilingelni legbelül: „Azért játszom, hogy éljek…” Most már mindig játszani szeretnék.