Blog

A fogtündér és a Szomatodráma

2015. november 11. - Szerző: Oláh Kata

Vajon a fogtündér a felnőttekhez is ellátogat?

Néhány hete úgy alakult, hogy a fogorvosnál otthagytam a fogam. Szó szerint, sajnos, mert az egyik rágófogamat ki kellett húzni. Túlestem rajta, s mikor egy pillanatra ki mertem nyitni a szemem, láttam is a kettétört fogamat, véres nyakkal egy tálkában. Megdöbbentett a látvány. A számban mindig úgy éreztem, a fogaim nagyok, ez pedig ott bal oldalon felül különösen hatalmas. Most láttam csak, milyen picike valójában, s milyen törékeny és védtelen. Elszomorodtam. Lassacskán magamhoz tértem az érzéstelenítő okozta enyhe kábulatból, és ekkor realizáltam a veszteséget. Egy fog, amely 33 éven át szolgált, nincs többé. Örökre el kellett búcsúznom tőle.

Másnap éppen Nyitott Műhely volt. Egész nap esett, és én a pocsolyákat kerülgetve igyekeztem a programra. Hangulatom éppen illett az őszi szürkeséghez. Szerettem volna inkább otthon maradni, begubózni, és titkon arra várni, hátha a fogtündér meglátogat. Talán felnőttekhez is eljön néha. De nem jött. Én pedig elindultam.

Hoppál Bori csodálatos előadása némileg elterelte a figyelmemet. Meg-megérintettem a nyelvemmel a sebhelyet, s közben csodálattal hallgattam Borit a Body Mind Centeringről. A szünet után, a program második felében Szomatodráma következett. Laci azt kérte, válasszunk magunknak egy párt, aki hajlandó lenne egy általunk választott szerv vagy testrész szerepébe bújni. Gyorsan szereztem is magamnak valakit, akire ráosztottam a fogam szerepét. S ott, megérintődve, könnyekkel telve, igazán el tudtam búcsúzni tőle! Meg tudtam köszönni neki, hogy ennyi időn át hűségesen szolgált, és a társam volt. Szeretetteljes öleléssel búcsúztam tőle, s adtam át őt a fogtündérnek.

Telt-múlt az idő, a sebhely begyógyult, s elérkezett az ideje, hogy a fog pótlásáról gondoskodjunk. Hidat kellett építeni a számban, s ehhez bizony le kellett csiszolni a foghíj melletti két másik fogamat is. Ismét elszontyolodtam. Nem elég, hogy egy fogamnak már lőttek, most másik kettőt is bántani kell. Szép, egészséges, életerős fogakat. Aztán, ahogy a székben ültem, a szám kipeckelve, a doktornő pedig mindenféle szörnyűséges szerszámmal matatott benne, megint eszembe jutott a Szomatodráma. Most történik valami a testemmel, aminek, úgy tűnik, meg kell történnie.

Lehunyt szemmel, egy összegyűrt papír zsebkendőt szorongatva egyszer csak megszületett bennem az érzés: mennyire hálás vagyok a két másik fogamnak, akik magukból adnak most, magukból áldoznak, hogy a hiányzót kipótolhassuk! Arra gondoltam, mi most együtt beáldozunk valamit azért, hogy valami más helyreálljon, újra jól működő legyen. Ettől nyugalom áradt szét bennem, és jobban tűrtem a csiszolás borzasztó hangját. Örömmel tekintettem a leendő hidamra, s el is határoztam, ha majd megkapom, illő fogadtatásban fogom részesíteni. Akkor is, ha idegen anyag. Hisz őt azért kapom, hogy pótoljon valamit, ami nagyon fontos nekem. Szeretettel fogom fogadni, és beölelni, mint új jövevényt. És talán egy következő Szomatodrámán meg is tudom majd személyesíteni. Hiszen ez a Szomatodráma egyik legnagyobb ajándéka: szabadon és könnyedén beszélgethetünk a testünkkel, vagy egy testrészünkkel úgy, mintha elválaszthatatlan társak lennénk. És ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen azok is vagyunk.

Így esett, hogy bár a fogtündér nem hozott csokit a párnám alá rejtve, mégis szép ajándékkal gazdagított. Tudtam én, hogy felnőttekhez is eljön!