Úgy alakult az életem, hogy az elmúlt héten egy kisebb operáción estem túl. Rutinműtét – mondták az orvosok, s én arra gondoltam: persze, hogy az. Nekik. Számomra viszont nem rutin (hála Istennek egyébként), hogy végrehajtanak rajtam egy altatással járó, invazív beavatkozást. Utoljára a mandulámat vették ki, két évtizeddel ezelőtt, helyi érzéstelenítéssel, az altatás megpróbáltatásait pedig a cicáimon követtem csak figyelemmel.

Szorongva készültem az operációra. Nem volt könnyű olvasmány a műtéti belegyező nyilatkozat, a lehetséges kockázatok ismertetése. Tudom, statisztikailag kicsi az esély. De amikor valami végzetes történik, akkor azok mindig emberekkel történnek, nem százalékokkal és táblázatokba rendezett kimutatásokkal.

Azért bíztam is. Kénytelen voltam. Előástam a hitem a lelkem legmélyéről talán, és hosszú idő óta gondoltam először az imádságra úgy, hogy abban kérni is lehet. Bár nem is tudtam pontosan, hogy amikor Istenhez beszélek, akkor pontosan ki vagy mi az, akihez szólok, de hittem azért, hogy van valami nálam nagyobb erő, amely a dolgokat elrendezi, igazgatja. S talán azt is jobban tudja, mire van szükségem, hiszen ez a beavatkozás nyilvánvalóan nem olyasmi volt, amire vágytam, jóval inkább valami, amire szükségem volt – bár nem biztos, hogy tudtam erről, és magamtól ezt választottam volna. Barátkoztam a gondolattal, hogy mindez értem van. Ez egy élmény, egy tapasztalás, mely gazdagító lehet – akkor is, ha fájdalmas, kellemetlen és ijesztő.

Szerencsére minden gyorsan történt. Az utolsó emlékem, ahogy drámaian lezuhan a vérnyomásom, amikor a kedves aneszteziológus adagolni kezdi az intravénás altatószert, és a homlokomat megsimogatva szép álmokat kíván. Aztán a napfényes kórteremben ébredtem, imitt-amott csövekkel a testemben, egy többcentis vágott sebbel a hasamon, és különös, megmagyarázhatatlan vidámsággal.

Nehezebb napok következtek. A legapróbb mozdulat is fájdalmakkal járt. Korábban megszoktam, hogy a testem erős és terhelhető, és én döntök arról, mikor mit csinálunk. Most máshogy volt. Egyszerre a testem lett az úr, és ő határozta meg, mit bírunk és mit nem. Fikarcnyit sem számított az én akaratom. Teljes mértékben rá figyeltem. Írtak receptre fájdalomcsillapítót, de úgy határoztam, hacsak nem lesz elviselhetetlen a fájdalom, akkor nem élek vele. Végül egyetlen szemet sem vettem be. Nem akartam elveszíteni a kapcsolatot a testemmel, érezni akartam a határait, hogy mennyire terhelhető, mit szabad és mit nem. Érezni akartam a gyógyulás érzését, hogyan alakul napról napra a seb.

Azt tapasztaltam, hogy a gyógyulás erőteljes érzésekkel jár. Fáj, húzódik, bizsereg. Néha nem is tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon kellemetlen vagy kellemes érzet, csak valami meghatározhatatlan üzenet adta hírül, hogy zajlik éppen valami a testemben. És közben érezhettem azt is, ahogy napról napra valóban jobban, könnyebben, felszabadultabban érzem magam. Elgondolkodtam azon, milyen magától értetődő természetességgel működik az öngyógyítás, az akaratomtól és a tudatomtól szinte teljesen függetlenül, egyszerűen megtörténik.

Az elmúlt néhány napban ízelítőt kaptam abból, milyen nyomorúságos és kiszolgáltatott is lehet a testben létezés. És bár szerencsére csak egy icipici bepillantást kaptam ebbe a szenvedésbe, sokat segített abban, hogy jobban értékeljem a testben létezés örömeit és ajándékait. Hogy ne tekintsem többé evidenciának, eleve adottnak azt, hogy fel tudok kelni, hogy önállóan tudok mozogni, a testemet én irányítom. Hogy értékeljem az egészségemet, és azt, hogy legtöbbször semmim nem fáj. Hogy teljesebben átéljem a test által megtapasztalható örömök, az érintés, a sport, az étkezés, a szexualitás gyönyörét. Mert ezek nem járnak csak úgy, ezek ajándékok számunkra. És arra gondoltam, milyen szép ez a kétarcúság: a testben létezés szépsége és nyomorúsága, együtt, elválaszthatatlanul, kéz a kézben járnak a földi létben. S ki tudja, talán ilyen maga az élet is. Szép és fájdalmas, lenyűgöző és elborzasztó, fennkölt és nyomorult, de mindenekelőtt: élményekkel és tapasztalásokkal teli kincsesláda. Örülök, hogy élek, hogy élhetek.