Ez az a kérdés, amelyről napestig beszélgethetnénk, felvonultathatnák különféle elméleteket és álláspontokat, mégsem lennénk sokkal okosabbak, ami a kérdés megválaszolását illeti. Az igazat megvallva, nem tudjuk pontosan, hogyan jöhet létre a képviseleti érzékelés, azaz egy-egy Szereplő hogyan képes megjeleníteni a Főszereplőtől kapott szerepet, hogyan lesz valakiből egy pillanat alatt „idegrendszer”, „bokaszalag” vagy „emlődaganat”, hogyan lesznek olyan érzései, melyek a Játék kezdete előtt nem voltak. Azt sem értjük, hogyan adhatja vissza egy intuitív és ihletett Szereplő a Játék Főszereplőjének oly fontos személyek karakterét, viselkedését. Hogyan lehetséges az, hogy egy számomra vadidegen, akire egyébként a térdem szerepét osztottam a Játék kezdetén, egyszer csak úgy kezd el beszélni, mint az édesanyám, még a hanghordozását és jellemző szófordulatait is utánozva?

Azt sem teljesen értjük még, hogyan múlhat el a Játék végére egy makacs fejfájás, hogyan oldódhat meg egy több éve fennálló konfliktus, hogyan múlhat el néhány szomatodráma Játék után egy daganat. Hogyan lehetséges, hogy a lehető legkevesebb kellékkel és eszközzel, a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb módon játszva enyhíthetünk mind testi tüneteinken, mind egyéb, életünket megkeserítő problémáinkon? Mi történik pontosan a szomatodráma Játékok kerek szőnyegén, néhány társunk és egy gyakorlott Játékvezető közreműködésével, ami nem csupán felemelő élmény, hanem az életünkre is kihat?

Az évek során többször tettünk kísérletet, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Persze csak úgy, mint ahogy egy szorgalmas kisdiák bolyong egy ezeréves, patinás iskola falai között, óvatos léptekkel a kongó folyosón, ahol minden falra függesztett kép és összegyűjtött könyv a tudásról, a fényes elmékről és nagy lelkekről mesél neki. Ez a kisdiák azt is tudja, hogy hiába járja ki az iskolát, úgysem kap választ minden kérdésére, mégis lelkesen kutat, és szívja magába a tudást, mert sejti, hogy nem is a végső válasz a cél, hanem a kérdések feltevése és bejárt út, az elmélyülés és a nyitott kíváncsiság.

Talán nem is baj, hogy nem értjük teljesen. Talán akkor megtörne a varázslat, a rácsodálkozás és az önátadás élménye. Talán akkor egyhangúvá, szárazzá és hétköznapivá válna a csoda, megkopna a tünékeny és önfeledt játszás. Elveszne az a finom báj, egyszerre naiv ámulat és elmélyült tapasztalat, hogy a Játék, ha igazán komolyan, mégis könnyeden, nyitott szívvel játsszuk, működik, gyógyít és a hétköznapok fölé emel, utat nyit önmagunk benső valóságához, és egymáshoz is.