Így fogalmaz egy helyütt Dosztojevszkij, és bár lehet vitatkozni ezzel a gondolattal (én is szoktam), nagyon megérintett, amikor legutóbb szembejött velem. Talán az évkezdő, összegző-tervező hangulat miatt, mert mi mással is töltöttem volna az elmúlt napokat, mint annak alapos végiggondolásával, mit szeretnék kihozni a 2018-as évből. Nem voltak nagy vágyaim, grandiózus megvalósítandó projektjeim. Idén azt tűztem ki magamnak célul, hogy boldog szeretnék lenni, hangozzék bármily elcsépelten, agyonromantizáltan vagy megfoghatatlanul. Az a benyomásom támadt az elmúlt években, hogy boldognak lenni egyébként egyszerű, csak éppen nem olyan könnyű. Én például számos kreatív és leleményes módon tudom elszabotálni a saját boldogságomat. A legtehetségesebb abban vagyok, hogy a boldogságomat mindig egy jövőben egyszer majd bekövetkező feltételhez kössem. Ez a feltétel pedig dinamikusan változott az elmúlt években.

A legmarkánsabb élményem ezzel kapcsolatban legutóbb az államvizsga volt. Rengeteget tanultam rá nyáron. Napi 10-12 órát, heteken át. Technikailag kávén éltem. Reggelente futni jártam, hogy valahogy bírjam a napot, aztán naphosszat görnyedtem az asztal mellett, a jegyzeteim felett. Nagyon szenvedtem, és jólesett sajnálni is magam. Amikor elkövetkezett a nagy nap, az izgalomtól remegett a kezem és a lábam. Furcsa transzállapotban várakoztam az egyetemen, és amíg sorra kerültem, fel-alá járkáltam a folyosón. Minden fordulónál megálltam, és végigolvastam a mesterképzésre hívogató hirdetést a faliújságon. Azt kívántam, bárcsak már túl lennék mindenen, tudnám, hogy felvettek, és milyen boldog leszek akkor majd szeptembertől, hogy újra ide járhatok, s megint azt tanulhatom majd, ami igazán érdekel.

Szeptember vége felé járt már az idő, amikor véletlenül megint a faliújság elé kerültem. Ránéztem a hirdetésre, és eszembe jutott, nyáron semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ide járhassak mesterképzésre, és az anticipált boldogság is felrémlett. Természetesen, szeptemberben nem így éreztem magam. Fáradt voltam, megterhelt a nappali képzés, a sok bejárás, a munka, az önkénteskedés. Hamar belesüppedtem a hétköznapok rutinjába. Ám ahogy néztem a tábla vidám fényképét, hirtelen világos lett előttem: soha az életben nem leszek boldog, ha azt mindig a jövőbe vetítem, feltételekhez kötve. Az élet most van, és eltelik, nem lesz egy javított verzió, egy ideális állapot, amely aztán örökké tart majd. El kell döntenem, hogy akarok-e boldog lenni. Ha pedig igen, akkor ezért erőfeszítést kell tenni. Leginkább azt, hogy megváltoztatom a nagyon hosszú évek alatt beégett nézőpontjaimat.

Ettől fogva aktívan kerestem ennek a módját. Nem ment egyik napról a másikra. Úgy tűnt, mintha az alapműködésemmé vált volna a „nem rossz, de lesz majd egyszer jobb”-beidegződésem. Hálanaplót is elkezdtem vezetni, amiről aztán három nap múlva megfeledkeztem. De ez a 3 nap is épp elég volt arra, hogy rányíljon a szemem: mennyi apró és nagy örömmel van tele az életem! Egyre gyakrabban tudtam ráhangolódni arra a gondolatra, hogy az életem valójában telis-tele van áldással. Ez nem jelentett egyfajta hurráoptimizmust, vagy a nehézségek eltagadását. Mit mondjak, volt néhány nehéz vizsgám, nagyon fájdalmas pillanatom, és azt se bánnám, ha kevesebbet szoronganék. Ezzel együtt valahogy mégis megérkezett hozzám, hogy az élet, amit élek, most van . Nem a jövőben, és főleg nem akkor, ha majd megvalósul valami, amit szeretnék.

Van egy alapélményem, egy már-már a sejtjeimbe égett tapasztalás egészen kicsi korom óta arról, hogy milyen a világ. Nos, nem feltétlenül érzem a legbarátságosabb és legbiztonságosabb helynek. Közben most mégis meg tudtam érezni, hogy nagyon sok múlik ám rajtam is! Igenis kompetens vagyok a saját boldogságomban! Ami tőlem telik, azt meg tudom tenni. Van, amire nincs ráhatásom, de be tudom rendezni úgy az életemet, hogy tudjak örömet találni benne, és ehhez egy remek kezdő lépés a nézőpontom megváltoztatása.

A szomatodráma is segített ebben. Felkerestem egy kolléganőmet, s szőnyegre vittem ezt a témát. Mély és felszabadító Játékban volt részem, sok-sok könnyel. Találkoztam azzal az énrészemmel, aki a lelkem legmélyén kereste az elveszett, vagy inkább soha meg nem talált Paradicsomot. Megértettem, miért működöm úgy, hogy vágyom valamire, amit végül soha nem engedek meg magamnak, miért tolom ki elérhetetlen messzeségekbe a boldogságot. Megrendítő erejű volt ez a pillanat. Nem is emlékszem rá tisztán, csak az érzés van meg, és közben a hűvös fal érintése a hátamon, a szőnyeg különös mintái, a téli délután szürkés fénye, ahogy beömlik az ablakon.

Ez hát a tervem 2018-ra. Ráébredni arra, hogy boldog vagyok. Megváltoztatni a nézőpontjaimat. Rugalmasnak lenni abban, hogy az élményeimet hogyan könyvelem el. Átélni a hétköznapokat, átölelni azt, ami van.

Boldog új évet kívánok Neked, kedves Olvasó!