Mindannyiunkban él egy belső kép önmagunkról, a világról és a világunkban lévő emberekről. Ez egyedi. Csak a miénk. Mások mást látnak belőlünk, s mi is mást belőlük.

Sokszor ezek az elraktározott belső képeink imitt-amott gyűröttek, kopottak, néhány lehet, hogy lyukas is vagy a sarka hiányzik. De többnyire megszürkült, helyére kövült darabok ezek.

Pár évvel ezelőtt aszomatodráma módszere megmutatta nekem, hogy lehet a fotóalbumom képeit átszínezni, átkeretezni, betölteni a lyukas részeket.

A csoda ebben az, hogy bár a szereplők ugyanazok, sokszor egészen új, egész más képek kerülnek a régiek helyére a belső fotóalbumomba. Sennek hatására változok, gyógyulok, s változik a körülöttem lévő világ is.

S hogy honnan tudhatom, hogy melyik kép sérült bennem? Hogy mivel van dolgom? Egyszerű. Figyelem a testem üzeneteit. A testemét, aki időről időre tünetekkel, betegségekkel jelzi, hogy szükség van egy kis labormunkára. Úgy érezhetjük, hogy sokszor ez az út a sötétkamrába vezet. Hogy előhívjuk azt a képet, amivel dolgunk van. S bizony lehet, hogy ehhez az ismeretlen terephez nincs bátorságunk egyedül. Milyen jól jön ilyenkor egy kéz, egy kar, egy váll, aki óvatosan jelzi: „Én itt vagyok Veled, s elkísérlek Téged, bárhová is mész!” S így válik a sötétkamrás bolyongás egy csodálatos, színes képekkel teli utazássá!

Ez számomra a játékvezetői minőség, a szomatodráma világa.

Ha van kedved bekukkantani a saját laborodba, és úgy érzed, ehhez szükséged van valakire, én szívesen Veled tartok!