Szeretnék egy idézetet közzétenni – valakitől, aki szomatodráma szakember is, orvos is, de mindenekelőtt érzékeny, nyitott szívű ember. Nemrég baleset érte, nagy fájdalmakat kellett átélnie. Ő azonban egy pillanatra sem hagyta cserben a testét, megőrizte azt a figyelmes és szeretetteli kapcsolatot a sérült résszel, amely az öngyógyítás legerősebb motorja. Kérlek, olvasd Te is nyitott szívvel e csodálatos sorokat:

"Két hete eltört a bal karom. Elestem kerékpárral. Rettenetesen fájt. Amikor végre hazaértem, leültem és beleutaztam magam a könyökömbe, megnézni, milyen érzések vannak ott. Hatalmas düh volt, amit képzeletben elkezdtem megélni. Ordibáltam, dühöngtem, káromkodtam. Ezt csináltam, amíg jólesett. Aztán elkezdtem sírni és arra vágytam, valaki öleljen magához és vigasztaljon meg. Elképzeltem, hogy megölelem a dühöngő részem és vigasztalom, nyugtatom, szeretgetem. Ezután beültem egy kád vízbe és elkezdtem simogatni a fájó karomat. Ez nagyon jólesett neki.

10 nappal később, miután levették a gipszet, a karom olyan volt, mint egy idegen. Hazamentem és elkezdtem vele ismerkedni. Beültem a kádba. A meleg víz jótékonyan ellazított és elkezdődött a belső utazás. A jobb kezem elkezdett ismerkedni a ballal. Vezetgette, mutogatta neki, mit hogyan csináljon. Ez nagyon jól esett a balnak. Egy idő után előjöttek a fájdalmas emlékek, sírtam és vigasztalásra vágytam. Ekkor elkezdtem magamnak mondani biztató, szeretetteljes szavakat. Mélyen bocsánatot is kértem a bal kartól, amiért ilyen fájdalmat kellet átélnie, ugyanakkor köszönetet is mondtam neki, amiért ilyen hősiesen viseli mindezt. Kértem, csatlakozzon ismét közénk, megígértem, hogy vigyázni fogunk rá, szertejük, nagyon nagyon szeretjük.

A karom még most is fáj egy kicsit, és nem minden mozgás esik jól neki, de megbeszéltem vele, hogy ne siessen, van idő, nyugodtan gyógyuljon abban a ritmusban, ahogy szeretne. Mindenben támogatom és érzem, mennyire igyekszik. Óvatos és félénk még, próbálgatja ismét a mozgásokat és minden egyes új mozdulatnak nagyon örül. A jobb kéz mint egy erősebb testvér támogatja ebben, segíti őt, mintát ad neki. A kicsi pedig lelkesen utánozza és büszkén mutatja, ha valami már neki is megy. Olyanok vagyunk így együtt, mint egy család, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, és mind együtt vagyunk, szeretve támogatjuk egymást.”

Kíváncsi vagyok, Te is látsz-e értéket abban, ha valaki így viszonyul önmagához, ilyen nyitottan, ilyen sebezhetően, ilyen szeretettel? Vajon Te is szívesebben mennél-e baj esetén olyan orvosokhoz, akik ilyen érzékenységgel bánnak a saját testükkel, és akik ugyanilyen nyitottak a betegeik testi-lelki fájdalmai felé is?

Bízom benne, hogy nem kell már sok idő ahhoz, hogy ez legyen a természetes hozzáállás – gyógyulók és gyógyítók számára egyaránt.