Az egyik legutóbbi SzomatoDráma programra jó néhányan összegyűltünk. Számomra emlékezetes marad egy fiatal, feltűnően szép és filigrán hölgy játéka, aki hosszú évek óta próbálkozik a férjével, hogy teherbe essen, de egyelőre sajnos nem sikerül. A Játék kezdetén három szereplővel indulunk, ám már ekkor látszik, hogy a Főszereplő figyelmét az egyik Szereplő különösen leköti. A Játék elindul, és az első képeket követően a Főszereplő jelzi, hogy szeretne belépni a Játékába, és szerepet szeretne cserélni.

Ráébred arra, hogy abban a Szerepben, amelybe beáll (Mélységes Szomorúság, aki a többiektől elszigetelten áll a fal felé fordulva) egyáltalán nem érez semmit, azt konstatálja - és ezt a szereplői visszajelzik -, hogy mennyire "agyal", és ezért szinte lehetetlen vele érdemben kapcsolódni. Könnyes szemmel bólogat a hölgy, valóban nagyon nehezére esik "érezni". Egy idő után az egyik Szereplőben a Főszereplő ráismer az édesanyjára. Néhány szót váltanak, gyakorlatilag ugyanaz a helyzet: az Anya közeledne a lánya felé, de ez a szomorúság és megközelíthetetlenség érződik.

Ekkor felzokog a hölgy, hogy neki nem is az anyukája, hanem az apja hiányzik, aki meghalt. Nem tudja elengedni, legszívesebben követné őt a halálba... Mindig is az volt az álma, hogy az apja nagypapa legyen és unokázzon. Vajon nem okoz-e a test bölcsességében valamiféle "kereszttoleranciát" ez a két dolog: megfoganni, életet adni és táplálni, és mindeközben mély bánatban a halálba vágyni...? Vajon hány ilyen nem tudatosított érzelmi szoftver lehet láthatatlan oka a meddőségnek, néhány vetélésnek, vagy halva születésnek, mikor is a születendő lélek egész egyszerűen "kihordja, megjeleníti" a tudat alatt futó "halál-programot"...? Sok család létezhet, ahol generációk óta - a család történetét figyelve - összefonódik az Anyaság, a Nőiség, az Életadás a Halállal (bántalmazás, szenvedélybetegségek, erőszak).

Miért is olyan nehéz a gyászolni, a gyász (szakítás, valami fontos dolog elvesztésének) érzését megengedni? Talán mert az elválasztottság fájdalma nem más, mint az Elmúlás, a Halál szemébe nézés, tekintetének elviselése. Hogyan tudjuk trenírozni magunkat arra, hogy szívünk egy legbenső kamrája, amely eddig legmélyebb szeretetünk lakhelye volt, légüres térré változik, s az élve eltemettetés vákuumszerű érzése hatja át. Mintha a Halált élve kihordanánk, szívünk fájdalmával talán fokozatosan kell megtanulnunk összhangban lenni, hogy képesek legyünk elviselni. Ha ez sikerül, megfejtettük és átéltük az Élet egyik nagy titkát.

Ezért is van jelentősége az olyan gyógyító programoknak, ahol lehetőségünk adódik annak a megtapasztalására, hogy egy biztonságos térben, támogató közegben élhetjük át ezeknek a fájó időszakoknak néhány percét. Milyen irányba változik meg az életünk, ha képesek vagyunk kapcsolatba kerülni önmagunkban azzal a hatalmas Erővel, aki nemcsak túléli a halál, az elvesztés fájdalmát, hanem őszintén és tisztán megéli azt, s főnixmadárként újjászületve, megújhodva sokszorozza meg benső forrásait?

A fiatal lány könnyes szemmel, köszönettel távozik, egy barátnőjén keresztül üzente, nagy terhet rakott le ezen a Gyógyító Délutánon.

Ha kedvet érzel ahhoz, hogy Te is Főszereplővé válj a saját Gyógyító Játékodnak, és szívesen foglalkoznál kifejezetten a nőiesség témáival, úgy szerettel várunk május 29-én kezdődő 3 napos, kifejezetten Nők számára megrendezett Elvonulásunkra .