Blog

Sport, diéta, szomatodráma

2016. május 17. - Szerző: Oláh Kata

A nyári villámdiéták margójára...

Közeledik a nyár, s mind az online, mind a papír alapú sajtó telis tele van csodadiéták receptjével, ultrarövid edzéstervekkel, különféle tippekkel és trükkökkel, hogyan faragjunk testünkből a strandszezon közeledtével valami "vállalhatót". Hogyan fogyjunk le villámgyorsan, hogyan kerüljünk formába, hiszen a visszaszámlálás elkezdődött, s ezeknek a cikkeknek a (rejtett) üzenete szerint akármiben nem jelenhetünk meg csak úgy a strandon. Mármint, akármilyen testben. Nem tudom nem szomatodrámás szemmel nézni mindezt, s néha elkeseredem amiatt, amit tapasztalok.

Úgy vettem észre, sajnos gyakori az, hogy valaki úgy szeretne változtatni önmagán, hogy elfogadhatatlannak érezi (sőt, sokszor egyenesen utálja!) a saját testét. A súlyfeleslegét, a narancsbőrét, a „plöttyedt” izmait. S sokszor így is beszél önmagáról! A testét leértéktelenítve, haraggal, dühvel, elégedetlenséggel. A testtel való barátkozást a távoli jövőbe vetíti: majd, ha lefogytam, megizmosodtam, megerősödtem. Majd akkor fogom szeretni a testemet. Addig nem. És sokszor érkeznek olyan hozzászólások, melyek azt taglalják, ki melyik testrészével elégedetlen, pedig kitartóan gyötri őket sporttal a fejlődés érdekében.

Lehet-e így valódi fejlődést elérni? Fejlődés-e az így elért fogyás, az izmosabb alkat? Vagy pedig valami egészen más? Vajon a csontig lerágott, a csapból is csöpögő „egészséges életmód” része-e az, ha valaki gyötrelemnek éli meg az edzést, „letudja” aznapra, s hozzá a testét olyan diétára fogja, melyet egy porcikája sem kíván, s az élete folyamatos sóvárgás? Kétségkívül lehet így eredményt elérni. De vajon hasznos-e ez? Építő-e ez? Vagy csupán a test üzenetét, jelzéseit elnyomva toljuk át az alapproblémát egy másik síkra?

Úgy tűnik, a testtel (önmagunkkal) való elégedetlenségre egész iparág, és internetes oldalak sora épül. Hogyan „motiváljuk” (rugdossuk végig) önmagunkat egy kemény diétán vagy fitneszprogramon. A témák folyamatosan a lemondás, a megvonás, a hiány és a szeretetlenség állapotára, és a cél a „majd ha” világába mutat, ami valahogy sosem jön el, hiszen kívül esik azon a horizonton, amelyben az életünket éljük.

Milyen jó lenne, ha a diétázókhoz, az életmódváltókhoz, sportolókhoz is – legyenek akár verseny-, akár hobbisportolók – eljutna a szomatodráma üzenete! Ha a „testépítés” mostantól azt jelentené: táplálom, erősítem a testemet, s gondoskodom szükségleteiről, üzeneteit, jelzéseit figyelembe véve, szeretettel. Ha a testtel való elégedetlenséget, vagy akár egyenesen az önutálatot felváltaná a test elfogadása, szeretése, annak az élménye, hogy most mi ketten sportolunk: a testem meg én! Együtt, örömben. Időnként megdolgoztatjuk a testünket, csak annyit csinálunk, amennyi jólesik, ám néha mégis finoman feszegetjük a határait. Együtt erősödünk, fejlődünk, változunk. Ez az a sport, amelynek minden sejtünk örülni tud, amely valóban a növekedést tudja szolgálni. Testi és lelki értelemben egyaránt.