Az elmúlt hetekben figyeltem fel rá, mintha működne egy saját, külön bejáratú programom, melynek segítségével bármikor elérhetem, hogy az aktuálisnál rosszabbul érezzem magam.

Nem tudom, Veled előfordul-e ilyesmi, kedves olvasó, de velem időnként megesik, hogy azon kapom magam: történik velem valami, s ennek kapcsán, mintegy gombnyomásra, mindenféle negatív gondolat tolul az elmémbe. Általában önmagamat kritizáló, a helyzettel elégedetlenkedő, makacs kis jószágok, melyeket sokáig észre sem vettem, pusztán automatikusan igazként könyveltem el.

Egy ideje elkezdtem figyelni ezeket az automatikus gondolatokat: milyen helyzetekben keletkeznek, és pontosan mi is a tartalmuk. Hiszen eddig egyszerűen csak tudomásul vettem őket, hallgatólagosan beleegyezve abba, hogy tulajdonképpen félig-meddig igazak. Amint azonban jobban kezdtem el figyelni rájuk – s az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég alaposan utána is olvastam – észrevettem, mennyire alattomosan rágcsálják a lelkemet, s rontják el a hangulatomat úgy, hogy szinte észre sem veszem, mi zajlik. Úgy döngölöm földbe magam, hogy egyszer csak azt veszem észre: már nyakig benne állok, s alig van sejtelmem róla, hogyan kerültem oda.

Nézzük, melyek a legjellemzőbb, kognitív torzítások, amelyeket hajlamosak vagyunk elkövetni, akár anélkül, hogy észrevennénk.

1. Mindent vagy semmit” gondolkodás. Nem sikerül egy vizsgám, tehát az egész iskolához hülye vagyok.” Láthatjuk, hogy itt egyfajta gondolkodási dichotómia jelenik meg: vagy fekete vagy fehér, s a kategóriák kölcsönösen kizárják egymást. Holott a világ ennél jóval színesebb, s nemcsak a szürkének van legalább ötven árnyalata, hanem minden színnek számtalan.

2. Túláltalánosítás . „Nem sikerült a vizsgám. Nekem soha semmi nem sikerül.” Itt egyetlen negatív esemény alapján vonunk le általános következtetést, alkotunk általános érvényű szabályt. Holott a sikertelenség egyszeri, s csak annyit jelent, amennyit: ez most nem sikerült.

3. A pozitívumok alulértékelése . „Csak azért sikerült a vizsgám, mert végső soron könnyűek voltak a kérdések.” Itt a pozitív tapasztalatainkat úgy tesszük zárójelbe, hogy a véletlennek, a jószerencsének tulajdonítjuk azokat, így sokszor még a pozitív eseményeknek is negatív színezetük lesz.

4. A hibák felnagyítása, az erények lekicsinylése . „Megszereztem a diplomámat. Nagy ügy. Ma már mindenkinek van diplomája.” Itt elsősorban erőfeszítéseink és elért eredményeink bagatellizálását érhetjük tetten.

5. Érzelmi érvelés . „Félek a vizsgától, tehát bizonyára nehéz lesz/nem tudok eleget.” Itt azt a torzítást követjük el, hogy érzelmeinket tényként kezeljük, s negatív érzelmeink esetén biztos negatív jövőt anticipálunk.

6. Elvárások magunk felé: amikor a „kell” és a „kellene” a kedvenc szavaink . „Jobban kellett volna sikerülnie ennek a vizsgának.” Ostorozzuk magunkat, újabb és újabb követelményeket támasztva, soha egyetlen percre meg nem elégedve.

7. Címkéket ragasztunk . „Hülye vagyok. Ügyetlen vagyok. Tehetségtelen vagyok.” Ajaj. Saját homlokunkra ragasztunk post it papírokat, s valahogy mindig jut hely egy újabb számára.

Én jelenleg azon vagyok, hogy ezeket abbahagyjam. Nem is olyan könnyű, főleg, ha már régóta kitartóan művelem. De elhatároztam, hogyha lesz egy ilyen gondolatom, egyszerűen csak továbbengedem. Végtére is, ez csak egy gondolat. És akár gondolhatok mást is. Kevésbé földbedöngölőset.