Talán már hallottad tőlem, hogy a “szomatodráma” szót nem én találtam ki. Pontosabban: nem kitaláltam, hanem "ajándékba kaptam". És amikor a képzeletemben megjelent – először csak a szó –, valahogy úgy éreztem, van még mögötte felfedezésre váró tartalom.

A döntés rajtam állt: akarom-e az időmet, energiámat arra szánni, hogy ezt a megsejtett tartalmat kibontsam, realizáljam, divatos szóval: “manifesztáljam”? Hajlandó vagyok-e a szó mögötti tartalom nagykövete, munkása, szolgája lenni?

Ha olvasod ezt a bejegyzést, akkor tudod, hogy hajlandó voltam, és vagyok. Nem volt feltétlenül könnyű lemondani az egyetemi katedráról, elbúcsúzni a vállalati tréningek és coachingok világától, a "több lábon állást" felcserélni az “egy varázsszőnyegen utazás”-ra.

Mindeközben kissé el kellett távolodnom a saját eredeti szakmám, az orvoslás és a pszichoterápia szabályrendszerétől is, hogy új felfedezéseket tehessek a gyógyulás lényegéről. Biztos vagyok benne, hogy jópár kollégám bolondnak tart. Mégis, hiszek ebben az ügyben, kitartok mellette, és – a félelmekkel és bizonytalanságokkal együtt – sok különös tapasztalásban, nagyszerű találkozásban, örömben és sikerélményben van részem.

Tisztában vagyok vele, hogy illyesfajta hívást, ilyen ajánlatot nem csak a “kiváltságosak” kapnak. Úgy sejtem, mindannyiunk életében gyakran megnyílnak ilyen ajtók, többnyire azonban elmegyünk mellettük.

Visszatekintve, én is elmentem – s még most is elmegyek – jónéhány mellett. A biztonságérzet igénye, a kényelem szeretete, a rossz tapasztalatok emléke, a változástól való félelem – mind azt diktálja, hogy “járt utat járatlanért el ne hagyj!”.

Ez az elv azonban – ha mindenki komolyan venné – tragikomikussá tenné életünket, lemaradnánk mindenről, ami inspirál, ami felforgat, ami elbizonytalanít, ami tanít, ami új perspektívákat nyit. Néha fejest kell ugrani az ismeretlenbe!