Emlékszem a tavaly téli elvonulásra. Sok szempontból volt az fontos nekem. Első elvonulásom volt Gyógyító Játékok vezetőjeként. Emellett egy nagyon fontos dologra lettem figyelmes a második reggelen, amikor azon a télen az első igazi hó megérkezett hozzánk. Dobogókőn voltunk, kinéztünk a terem ablakán és csodásan esett a hó, a fákat már kb 10 cm vastag friss fehér köpeny borította. Laci ennek az újdonságnak a mentén egy olyan ráhangoló, bemelegítő gyakorlatot hozott nekünk, hogy játsszuk el, hogy egy óvoda kertjében vagyunk, örülünk a leesett hónak és kezdjünk el hógolyózni, játszani egymással.

Teljesen őszintén, nagyon nehezen ment. El is szomorodtam, főleg akkor, amikor ennek a nehézségnek a háttér tartalmával szembesültem. Amikor rájöttem arra, hogy én teljesen elfelejtettem, hogy hogy kell önfeledten játszani. Nem volt igazi, előhozható emlékképem erről. Mindez azért volt nagyon fájó, mert akkorra már a bennem élő gyermeket megtaláltam, mondhatjuk azt is, hogy elég jól ismertem. Megszeretgettem már sokszor, megvigasztaltam. De valahogy elfelejtettem játszani vele. A felnőtt énemnek az már nem volt természetes, hogy játsszon azzal a kisgyermekkel.

Vajon hányan vagyunk úgy így 40 körül, hogy már nem is tudjuk még emlékképekben sem felidézni azokat az önfeledt pillanatokat, amikor gyermekként, teljesen átadva magunkat játszottunk egymással. Akkor még nem voltak azok a kényszerek bennünk, hogy: „Jaj, most mit fognak gondolni rólam, ha ezt vagy azt csinálom” vagy: „Jaj de ciki, hogy nem tudtam eldobni a hógolyót Pistikéig.” vagy „Húúú de gáz lesz, ha elcsúszom és hanyatt vágódom, mint az ólajtó, hogy fogok akkor kinézni.” Ehelyett kipirult arccal futottunk, estünk-keltünk, jókat nevettünk, ha nem ment el a hógolyó Pistikéig, gyúrtunk egy nagyobbat és futottunk vele kicsit közelebb, hogy tutira megdobjuk a másodikkal. Akkor voltak megoldásaink, amik a szívünkből jöttek. A gyermeki lelkesedésünk, kedvünk hozta ezeket elő és nem agyaltuk túl, hogy megtegyük-e, avagy sem. Ha éppen rosszat döntöttünk, akkor igyekeztünk megtanulni és legközelebb máshogy csinálni. Mindezt önmarcangolás, önbüntetés nélkül.

Felnőttként legkevesebbszer hallgatunk arra a belső gyermekre, aki ösztönösen is tudná, hogy merre menjünk. Már átíródtak bennünk a belső hangok. Átformáltak minket a felénk áramló követelményrendszerek, azok a minták, amiket a cseperedésünk során akarva-akaratlan magunkba fogadtunk. És élünk egy komoly felnőtt életet, ahol kevés kivétellel nincs helye az önfeledt játéknak.

Ez a gyakorlat arra volt kiváló, azon kívül, hogy a fent leírtakra ráláttam, hogy újra elkezdtem tanulni játszani. Nem mindig megy könnyen, de nem adom fel! Igyekszem figyelni a belső gyermekre, igyekszem megélni mindazt, amit ő olyan jól tudott élni.
A Szomatodráma játékoknak ez is egy csodája. Felemelő látni, amikor egy-egy belső gyermeket érintő játék közben a Főszereplő hogyan tanul újra játszani. Hogyan jönnek elő, a múlt játékai, az ugrálások, a simizés (nem mindenki így hívta, nálunk ez volt a neve, amikor ketten megfogtuk egymás kezét keresztben és elkezdtünk pörögni, mint az üveg, ahogy forog az oldalán), a homokozás, a birkózás és még sorolhatnám. És amikor a Főszereplő kijön ezekből a játékokból, látható az a felszabadultság az arcán, mint egy gyermeknek, aki épp most szaladt fel a játszótérről, hogy elmondja a szüleinek, hogy mi jó történt vele.

Sokat tanulok én is a játékosságomról egy-egy szerep során, amikor nincs kérdés, hogy csinálom-e vagy sem, amit a Főszereplő kért. Ha a szerepem visz, én átadom magam és onnantól nem létezik más, csak a Játék. Nem érdekel, hogy lát-e valaki, nem érdekel, hogy hogy fog állni a hajam a végére, ezek eszembe sem jutnak. És így tudom egyre inkább megélni azt is, amikor egy-egy Gyógyító Napon, elvonuláson 50-70 ember társaságában, közösen adjuk át magunkat az önfeledt játéknak. Úgy teszünk, mintha hógolyóznánk, mintha éppen kiskutyák lennénk, akik ismerkednek a másikkal. Mindegy is a kontextus, a Játék megélésén a lényeg. És ez tényleg felemelő, hiszen gyógyulunk általa.