Blog

Az tanáts-adásnak károsságárul

2016. április 19. - Szerző: Oláh Kata

Egy személyes gondolat arról, hogy nem mindig a legjobb megoldás, ha mindenáron tanácsokat és megoldást kínálunk valakinek, akinek éppen nehézsége van. Sokszor az együttérzés és a szeretetteli figyelem sokkal többet adhat...

Én nagyon nem szeretek tanácsokat kapni. Jótanácsokat még kevésbé. Úgy értem, olyan esetekben, amikor nem erre van szükségem. Ha valakitől megkérdem, hogyan keverjem a rántást, hogy ne legyen csomós, akkor természetesen instant tanácsot várok: balra kétszer, keleti széllel, nullás liszttel, mittudomén. Akkor nem arra vágyom, hogy valaki mélyen a szemembe nézzen, leüljön mellém, esetleg meg is érintsen, s azt mondja együttérzőn: Ó, te szegény, hát neked mindig csomós lesz a rántás?! Mesélj róla, milyen érzés? Ilyenkor természetesen nem ezt szeretném. De minden más esetben – igen.

Úgy vettem észre, nem mindig olyan könnyű ez. Sokszor, szinte automatikusan jön a szánkra, ha valaki nehéz helyzetben van. Hiszen, ha valami nekünk működött…! Vagy hallottunk valakiről, akinek működött…! Úgy kínálják fel magukat a válaszok, a lehetséges választások, mint ezüsttálcán a bonbonok, s mi csak kapkodjuk a fejünket, vajon melyiket is válasszuk, melyikkel csillapítsuk azonnal szenvedésünket. S kínáljuk egymást boltban vett bonbonokkal a legnagyobb jó szándékkal, a legnemesebb segíteni akarással: hisz arra vagyunk szocializálva, ha nehézséggel találkozunk, gyorsan elmulasztjuk, vagy legalábbis olyan eszközt keresünk, amely hatékonyan hiteti el velünk: igazából nincs is semmi baj.

Valójában azonban nem erre van szükség. Bárki, aki valaha is átélt már valamilyen nehézséget, tudhatja, hogy ilyenkor az instant megoldás nem igazán segít. Ideig-óráig jobb lesz tőle talán, meg is könnyebbülünk kissé, de valójában a szenvedést nem enyhíti. Sőt, sokszor inkább elmélyíti azzal, hogy mintha degradálná, általánosítaná a helyzetünket, kaptafává silányítaná a legnehezebbet, amikor szenvedünk valamitől, legyen az testi vagy lelki nehézség, kín, fájdalom. Csináld ezt, gondolj arra, próbáld ki amazt – s máris még rosszabbul érezzük magunkat, csak éppen attól fogva nem is merjük bevallani.

Mire van valójában szükségünk? Úgy vettem észre, a leghasznosabb, s a leggyógyítóbb is egyben, hogyha valaki szenved, akkor megkérdezzük, mi zajlik benne? A szemébe nézünk, leülünk hozzá, esetleg meg is érintjük, s teljes figyelmünket neki szentelve megkérdezzük: mi van most veled? S hagyjuk a választ, hagyjuk áramlani, hömpölyögni, áradni. Hagyjuk a könnyeket is, ha vannak, s csak ülünk ott rendületlenül, kitartón, együttérzőn. Hagyjuk, hogy fel tudjon jönni, aminek itt van az ideje, s ne akasszuk meg a folyamatot, akárha a legjobb ötletekkel is. Ne akarjunk mindenáron segíteni! Megoldást keresni, vagy pláne, tálcán felkínálni. Csak hagyjuk, hogy a társunk elmondja, ami éppen foglalkoztatja, s biztassuk lágyan, folytassa bátran, ha van még valami benne.

Aztán, amikor megtörtént mindez, akkor se siessünk! Ne törjük meg a pillanat nagyszerűségét holmi okoskodással! Egy ölelés, egy-egy biztató szó többet ad, többet segít. Vagy, ha van, saját élmény. Hogy mi is átéltünk hasonlót. Ha veszett erővel támad bennünk a segíteni vágyás, akkor a legjobb, ha azt kérdezzük: Neked ebben a helyzetben mire volna szükséged? Mi segítene most Neked?

S a végén, a búcsúzáskor, talán, esetleg, megemlíthetjük, hogy támadt egy ötletünk. Amit talán érdemes kipróbálni. Mert talán lehet, hogy működik. Lehet, hogy érdemes. De csakis a legvégén, csakis utána!

Amikor a Gyógyító Programunkon az orvosos játékunkat játsszuk, pontosan erre az attitűdre van szükségünk. Ennek a játéknak a legfőbb erénye az, hogy a párunk, aki az "orvost" játssza, nem ad tanácsot. Nem ad receptet. Egyszerűen csak jelen van, nyitott szívvel, teljes figyelemmel, szeretetteli együttérzéssel. Ebben a gyakorlatban tapasztatlhatjuk meg igazán, milyen gyógyító tud lenni ez a fajta együttlét és figyelem. Milyen felszabadító, amikor belemerülhetünk egy témába, egy érzésbe, egy problémába anélkül, hogy belső késztetést vagy kívülről jövő nyomást érzékelnénk annak azonnali megoldására. Sokszor a megoldások is ebben a szeretetteli odafordulásban születnek meg. Belülről, a gyökerekből szárba szökkenve.