Blog

Mintha ismernénk egymást, de már nem tudjuk, hogy honnan

2016. április 14. - Szerző: Balogh Áron

"Ahogy ott álltam és részt kezdem venni, egyre biztonságosabbá és igazabbá vált minden. Mindenki beszélt és hallgatott. Mindenkinek fontosabb volt a beszéd és mímelt a hallgatás. Éreztem, de nem zavart, csak nem értettem. Egy kicsit mindenki azért volt ott, hogy róla szóljon valami. Fogtam emberek kezét, és fogták az én kezemet is. Mintha ismernénk egymást, de már nem tudjuk, hogy honnan."

Kedves Érdeklődő! Az alábbiakban egy írásom részletét olvashatod, melyet egy "átlagos" férfiember és a szomatodráma találkozása ihletett. Az elmúlt három év élményeiből és tapasztalataiból fogant, fogadd szeretettel!

„… épp egymást ölelgették. Majdnem kifordultam az ajtón. Azt hittem mindenki ismer mindenkit, és éreztem hogy hazudnak! Mennyi hazug! Mégsem mentem el. Beléptem közéjük. Valaki megfogta a kezem. D. vagyok – mondta és én megint éreztem Azt a jelenlétet.

Megfogta a kezem. Nem volt hazug. Ahogy ott álltam és részt kezdem venni, egyre biztonságosabbá és igazabbá vált minden. Mindenki beszélt és hallgatott. Mindenkinek fontosabb volt a beszéd és mímelt a hallgatás. Éreztem, de nem zavart, csak nem értettem. Egy kicsit mindenki azért volt ott, hogy róla szóljon valami. Fogtam emberek kezét, és fogták az én kezemet is. Mintha ismernénk egymást, de már nem tudjuk, hogy honnan. „Amikor nem látlak, csak hallom a hangodat”…

Fáradni kezdtem, pedig még egy órája sem tartott. Atán jött a „játék”. Volt „főszereplő”, aki hozott tünetet és „szereplőket” választott, akik megszemélyesítették teste szánalmas és szedett-vedetten összehajigált, - minden anatómiai ismeretet sutba dobva – részeit. Engem is kiválasztott. Egy nyomorék. Tolószékes nyavalygó. Így gondoltam rá. Volt története is: Üres medencébe ugrott. Lebénult, bár az orvosok szerint mozoghatna, de mégsem… Vágyik a rehabilitációs intézetbe „Akárhova” – ami szép hely, volt ott a szüleivel gyermekként.

A gerincvelője lettem! Volt még két „szereplő” – nem tudom kik, de egyek voltunk, csak külön testben. Egyikük távolabb, a másik nyomasztóan közel. Utóbbit is szerettem, de terhemre volt. A másik közelségére vágytam, de nem érhettem el. Már nem. „Megszemélyesedtünk”. Én lettem Ő, a közeli teher az anyja, a távolabbi az apja. Szólnom kellett volna, de nem tehettem! Fájt a derekam. Nagyon. Anya sírt. Apa azt mondta, hogy minden rendben lesz kisfiam. Anya azt, hogy retteg az egyedülléttől. Fél, hogy nem lesz rá képes… Aztán a helyembe lépett és éreztem, hogy Ő Ott Van. Éreztem, hogy a „rendező” – aki mindeddig alig szólalt meg – mennyire Jelen van! - Hiányzol apa – mondta a fiú.

- Erős legyél kisfiam! – mondta az apja. - Bocsáss meg, de mennem kellett!
Sírtak. Apa sírva távolodott. A fiú nézte és közben gyengéden átölelte a mindeddig ott zokogó anyját.
- Bocsáss meg fiam, hogy nem volt erőm és rád támaszkodtam! – mondta anya.
- Szeretlek anya! És mindig volt erőd! Sajnálom, hogy „eltörtem” melletted! Most érzem, hogy élhetünk!

A játék végére megszerettem ezt a fiút. Már nem a nyavalygót láttam, hanem egy embert, aki vágyik arra, hogy jobb legyen…”