Illúzió, illúzió, de azért jól jön...
Azaz lehet-e "testen kívül" élni egy életen át?
2016. április 3. - Szerző: Pataki Bea
Vajon ha a testünk az alapvető hardver, a Forrás, vajon élményeinket, azokat az információkat, melyek "lelassítják rendszerműködésünket" (negatív élmények, traumák, megoldatlan helyzetek, életviteli minták nyújtotta zsákutca-útvonalak kudarcai), nem érdemesebb-e egy "külső tárhelyen tárolni"?

A felhő alapú számítástechnika ('cloud computing') a XXI. század forradalma, mikor a legfontosabb információ tárolására már nincs szükségünk hardverre (a központi tárhelyre), hanem külső platformon elérhetők az információk, egy-egy hálózati rendszeren - szoftver vagy böngésző - kapcsolódva. Miért?
- bárhonnan elérhető legyen a szükséges információ
- tehermentesítve legyen a Forrás, azaz a Hardver, a rendszer Lelke
- maradjon még felhasználható tárhely egyéb információk és alkalmazások számára.
- "felhő" egyúttal takarja is a tartalmakat, ellehetetlenítve az illetéktelen hozzáférést
Hogy jön ez a Szomatodrámához?
Vajon ha a testünk az alapvető hardver, a Forrás, vajon élményeinket, azokat az információkat, melyek "lelassítják rendszerműködésünket" ( negatív élmények, traumák, megoldatlan helyzetek, életviteli minták nyújtotta zsákutca-útvonalak kudarcai ), nem érdemesebb-e egy " külső tárhelyen tárolni "? Így az információk bármikor elérhetőek, felszabadul egy csomó hely, és ezáltal bármikor úgy érezhetjük vagy gondolhatjuk, hogy ezek a dolgok, vagy "futó programok" nem hozzánk tartoznak. E számítógépes metaforával egyszerűen megérthetjük a KIVETÍTÉS fogalmát . Így vagyunk képesek megválni, rengeteg bennünk lévő és markánsan hozzánk tartozó tartalomtól. Átmenetileg.
Egész rendszerünknek szüksége van egy adott mennyiségű életenergiára (töltöttségre), hogy működni tudjunk. Amikor egy-egy kis "csomagot" kihelyezünk, ez nem más, mint saját életenergiánk "negatív kötésben", tehát önnön forrásunkat csorbítjuk. Ha ezt sokszor, vagy életvitelszerűen tesszük, akkor "kritikusra" csökken a minket és életünket éltető energiaszint: nincs más hátra, vissza kell szereznünk a kint tárolt energiát, kvázi kénytelenek vagyunk felszabadítani erőinket a negatív kötésből. Ez nem biztos, hogy kellemes lesz, hiszen nem véletlenül szabadultunk meg tőle. De végül kiderült, hogy időt nyertünk és tapasztalatot, hogy hosszú távon "nem ugorhatjuk át a saját árnyékunkat".
Így tehát, amikor Rendszerünk elérkezettnek látja az időt, hogy elkezdjük átvizsgálni, minimum szelektálni ezeket a "felhő-tartalmakat" a sorsunkban, életünkben, ennek azonnal felismerhető jelei vannak:
- erős testi tünetek (akut vagy krónikus)
- konfliktusok
- kísértetiesen ismétlődő szituációk (ahol bár a szereplők és a helyzetetek változhatnak, az élmény és megtapasztalás újra és újra ugyanaz)
Egy középkorú hölgy elmeséli, hogy sok önismereti tréningen, tanfolyamon vett részt, spirituálisan is "topon van", a baj: mostanában úgy érzi, mintha nem lenne kapcsolata a saját testével, nem érzi otthon magát benne, sőt ez az élmény kezdi elszabotálni eddigi mély holisztikus tapasztalásait is. A pszichológia nomenklatúrájából ismerhetjük a disszociáció ('szét választás, elkülönítés') fogalmát, miszerint a pszichikum tudatos és nem tudatos részei között elkülönülés következik be, és a közöttük lévő feszültség rögzül. Így egy-egy mélyen megrendítő élményt úgy vagyunk képesek átélni, vagy túlélni (pl. abúzus), hogy "disszociálunk", egyszerűen átmenetileg "valahova távozunk". Lelkünk idővonalán egyfajta folytonosság-szakadás (feszültség) észlelhető, mint amikor egy régi videó felvételről kitörlünk egy részt, s ha újrajátsszuk a filmet egy ponton ugrik a kép, tudjuk, hogy hiányzik valami fontos cselekmény, nem véletlenül törlődött ki.
A Gyógyító Játék során mindig egy - a Főszereplő által abban a pillanatban, spontán elért, megalkotott - kezdőképpel indulunk, melyek Szereplői lehetőség szerint testi tünetek, testrészek, vagy egy adott probléma okozta testérzetek. Így ez a hölgy azt a Szorongást igyekszik képileg ábrázolni a Játéktérben, amit a "mintha nem lennénk a testemben" miatt érez: egy Gyomorszorítást, egy Torokgombóc és egy Mellkasi Szorítás szereplőket választ.
A játék sodrásában - ahogy a Szereplők életre kelnek, egymáshoz viszonyulnak és kommunikálni kezdenek - hamar a szülőszobában találjuk magunkat. A Főszereplő felismeri saját magát az egyik Szereplőben, visszaemlékszik, mennyit szenvedett miközben világra hozta gyermekeit. Helyet cserél ezzel a szereplővel. Könnyek csorognak a szeméből, mikor felismeri mellette a két gyermekét. Elmondja, hogy bár igen sok fájdalmat élt át, alapvetően boldog és nem érzi úgy, hogy "további utómunkálatra" lenne a lelkében szükség az átélt szülések kapcsán.
Ahogyan ott fekszik elmerengve, inkább az zavarja - fogalmazza meg -, hogy valahol mélyen halottnak és üresnek érzi magát, mintha "nem lenne itt". Azt javaslom, csak maradjon együtt ezzel az érzéssel, amennyire csak lehet.
Katartikusan hat rá a felismerés: - Te jó ég! - mondja. - Gyerekkoromban helyi érzéstelenítéssel kivették a mandulámat, borzalmas volt. Hogyan is tehetnek ilyet egy 7 éves gyerekkel! - hangzik a felháborodott kommentár, átéli ezt a mélyen eltemetett traumatikus élményt immár a játék biztonságos keretei között, majd a szavakká formálódás révén elkezd eloszlani ez a múltat fedő, fájdalommal és érzésekkel teli "elektronfelhő".
Marjorie Pizer: Az Élet diadala
Felbukkanok a bánat óceánjából,
A sok elveszett barát bánatából,
Az elkerülhetetlen tragédiákból,
Az elveszett szerelmekből,
A pusztulás szörnyű diadalából.
Látom az életet, melyet élni kell,
Hallom a nevetést,
Látom az örömöt, melyet élvezni kell,
A szerelmet, mely még rám vár.
Végre felfogom én is
Az élet óriási diadalát, mert az élet él, s megy tovább.