Ebben az utolsó, az érzelmek elméletével foglalkozó bejegyzésben azt vizsgáljuk meg, milyen szempontok szerint csoportosíthatjuk az érzelmeinket, s mi értelme van ennek a csoportosításnak.

Valencia szerinti felosztás

Ez a szakszó voltaképpen azt takarja, hogy az érzelmeket feloszthatjuk úgy, hogy pozitívak vagy negatívak-e . Első közelítésre ez mégoly egyszerűnek is tűnik, azonban, rengeteg minden fakad abból, ha ebben a dichotómiában vizsgálódunk. Gondoljunk csak bele: jóval több negatív érzelemre van szavunk, mint pozitívra. Bár úgy tűnhet, hogy ebből túl sokat nem nyerünk, evolúciósan ez volt adaptív. A negatív eseményekre jobban oda kell(ett) figyelnünk, hiszen közvetlenül veszélyeztethetik jóllétünket, életünket. A negatív és a pozitív események biológiai jelentősége is aszimmetrikus: a legnegatívabb életesemény a halál, míg a pozitív oldalon nincs ehhez fogható kaliberű megfelelőív érzelmek tágítják gondolkodási horizontunkat és viselkedési repertoárunkat, kreativitást igénylő helyzetekben mozgósítják személyes erőforrásainkat.

Az úgynevezett negatív torzítás hatását Rozin írta le: a negatív események, állapotok általában hatásosabbak, mint a pozitívak. Legtöbb esetben a negatív esemény hatása dominál a pozitívval szemben. Objektíven, tehát például pénzben mérhető nyereség és veszteség esetén a negatív esemény pszichológiailag erősebb, mint pozitív ellenpárja. A negatív érzelmeket jobban is differenciáljuk. A pozitív érzelmek alkalmasak arra, hogy ellensúlyozzák a negatív érzelmek hosszan tartó, időnként káros „mellékhatásait”, mert csökkentik a visszamaradt vegetatív arousal szintjét. Ez a pozitív érzelmek kioldási effektusa – egészségünk és tartós jóllétünk szempontjából tehát alapvető jelentőségűek.

Alapérzelmek és tanult (kultúrafüggő, kognitív) érzelmek

Több kutató felvetette, s a laboratóriumi vizsgálatok (poligráf, EMG, PET, fMRI stb.) is efelé mutatnak: az érzelmek egy csoportja olyan sajátos jellemzőkkel bír, amely alapján érdemes őket alapérzelmekként elkülöníteni . Különféle szerzők különféle számú alapérzelmet neveztek meg: legtöbbjük általában 6-8 körül mozog. Paul Ekman és munkatársainak vizsgálata volt a legnagyobb hatású: a kutatók a veleszületetten egységes zsigeri válaszmintázat és az érzelemkifejezések kulturális hasonlósága alapján először 6, később pedig 7 alapérzelmet különítettek el. Ezek: öröm, bánat, félelem, harag, undor, meglepődés, megvetés.

Vegyük észre a negatív valenciájú érzelmek túlsúlyát! A kutatók szerint ez a korlátozott számú alapérzelem kitüntetett jelentőséggel bír a pszichológiában: evolúciósan adaptívak (túlélési értékük van), biológiailag „huzalozottak”, jellemzően ősi, agykéreg alatti struktúrákhoz köthetők és kultúrainvariánsak, azaz a legtöbb népcsoportnál megtalálhatóak. A többi érzelem pedig, melyek korántsem ennyire egyediek, és a különféle kultúrákban nem is teljesen egyértelműen detektálhatók, „kikeverhető” ebből a néhány alapérzelemből (mint additív színkeverés esetén a színek a három alapszínből). Ezek az érzelmek tanultak, gyakran csak egy-egy kultúrára jellemzőek (bizonyos érzelmekre más népekben egész egyszerűen nincsen szavuk).

Elsődleges és másodlagos érzelmek

Antonio Damasio portugál neurológus (akinek a szomatikus marker hipotézist is köszönhetjük, amelyről egy későbbi posztban még sokat beszélünk) kétféle megkülönböztetést használ. Damasio szerint léteznek elsődleges és másodlagos érzelmek. Az elsődleges érzelmek azok, amelyeket a külvilág ingerei hoznak létre bennünk. Amikor ezeket átéljük, agyunk ún. limbikus rendszere, az amygdala, a cingulum első része aktív. A másodlagos érzelmek ezzel szemben azok, amelyek gondolkodásunk, belső képzeteink alapján keletkeznek bennünk. Az agyi képalkotó vizsgálatok tanúsága szerint ezek átélésekor a prefrontális lebeny aktív.

Az evolúció nem alkotott külön mechanizmusokat a kétféle érzelem elkülönítésére, hanem ugyanazokon a csatornákon fejeződnek ki. Ez a tény igencsak megnehezíti a tudatos gondolkodás számára, hogy egy-egy érzelem külső inger hatására jött létre bennünk, vagy pedig belső mentális képeink, korábbi tapasztalataink alapján. Logikai úton persze legtöbbször kideríthető, azonban időnként alapos utánagondolást igényelhet, hogy érzelmeink vajon „valóságra”, azaz a külvilág eseményeire adott válaszok, avagy belső képeink, tapasztalataink, kognícióink alapján keletkeztek-e.

Mit kezdjünk az érzelmekkel?

Az érzelmi hullámzások - hacsak nem állítunk akadályt az útjukba - legtöbbször gyorsan, intenzíven és maradvány nélkül lecsengenek bennünk . Nincs ez másképp a negatív érzelmeinkkel sem. Sokan azonba arra szocializálódtunk, hogy a negatív érzelmek "rosszak", "károsak" (ki nem hallott volna gyermekkorában olyasmit, hogy "ne félj", "ne légy szomorú!"). Így azt tanultuk meg, hogy a negatív érzéseinket ne érezzük, ne figyeljünk oda rájuk, vagy pedig gyorsan próbáljunk meg valamilyen pozitív érzést "létrehozni" magunkban. A helyzet azonban az, hogy éppen hogy az elfojtás, a tudomásul nem vétel nem hasznos nekünk. Meg nem élt érzéseink nem tűnnek el nyomtalanul, hanem valamilyen módon "megőrződnek" - akár úgy, hogy a testünkben, a zsigereinkben tároljuk őket. A legjobb, amit tehetünk, hogyha elönt minket egy nehéz érzés, egyszerűen benne maradunk, megfigyeljük, mi is zajlik bennünk, s elfogadjuk, hogy most éppen ezt történik. Érdemes mindezt az önmagunk iránti együttérzés attitűdjével tennünk - azzal, hogy bármi is zajlik most bennem, az teljesen rendben van, és szeretetteljes kíváncsisággal, barátságossággal fordulok ezek felé az élmények felé. Ez nagyon adaptív! Az érzelmek - természetükből fakadóan - keletkeznek és elmúlnak, a nehezek éppúgy, mint az örömteliek. A legjobb, amit tehetünk, ha feltétel nélküli barátságossággal és kíváncsisággal tekintünk rájuk, hiszen ők (lelki) életünk kiemelkedően fontos részei.