Blog

Nőnek lenni

2016. február 25. - Szerző: Gere Viki

Most már őszintén tudom ezt leírni, természetesen nem volt ez mindig így. És most is van, amikor a „csodálatos” átváltozik csak „jó”-vá, de már egy pillanatig nem bánom azt, hogy lánynak születtem és Nő lettem.

Nőnek lenni… CSODÁLATOS!

Most már őszintén tudom ezt leírni, természetesen nem volt ez mindig így. És most is van, amikor a „csodálatos” átváltozik csak „jó”-vá, de már egy pillanatig nem bánom azt, hogy lánynak születtem és Nő lettem.

Hosszú időn keresztül szabotáltam magamban sok-sok olyan szerepszemélyiséget, amik a női léthez igencsak fontosak, mármint ha teljes életet szeretnék élni. Úgy, mint az Anya, a Csábító, a Szerető, a Gyermek (helyette volt a Sebzett Gyermek) és még sorolhatnám. A testem pedig végig gyönyörűen le is reagálta mindazt a lelki folyamatot, ami bennem, akkor még tudatlanul zajlott. Kezdődött mindez azzal, hogy ahogy elkezdtem menstruálni, azzal a lendülettel a ciklusom a „hol volt, hol nem volt” kezdetű mesébe illően működött. Huszon egykét éves koromban már meg is volt az első nőgyógyászati műtétem, amikor találtak egy polipot a méhszájamon. Aztán sokáig szedtem fogamzásgátlót, amitől igaz mesterségesen, de legalább percre pontosan menstruáltam. Egy gonddal kevesebb, gondoltam én akkor. Nem kell állandóan idegeskedni, hogy biztos én leszek az, aki védekezés mellett is teherbe esik (direkt használom ezt a szót, mert akkor még ez volt az én agyamban…). Előtte persze jó sok pénzt költöttem el a tesztekre, hiszen a „hol volt, hol nem volt” menstruációmnál soha nem tudtam, hogy mi van, amikor épp nem volt… De természetesen nem történt „baj”, most már inkább úgy mondom, hogy nem engedte az Univerzum, hogy az akkori körülményeim mellett gyermekem legyen. Hogy is engedhette volna annyi fel nem dolgozott gyermekkori sérülés mellett, amennyit én összeszedtem 17 éves koromig. Na de térjünk vissza a női oldalra.

Tehát, ahogy a nagykönyvben meg van írva, férjhez mentem és persze, ahogy a nagykönyvben meg van írva elkezdtünk próbálkozni, hátha összejön a baba. Igaz a „hol volt, hol nem volt” effektus még mindig jelen volt, illetve újra jelen volt az életemben, mert amit a mai napig is mérhetetlenül becsülök a mostanra már volt férjemben, az az, hogy nem engedte, hogy gyógyszert szedjek még akkor sem, amikor éppen nem terveztük, hogy legyen közös gyermekünk. Tehát menstruáció hol igen hol nem, baba leginkább hol nem, nőgyógyászati műtétek leginkább hol igen. Annyi nőgyógyásznál voltam már addigra, hogy meg sem tudom számolni. Valahogy mindegyik azonnal műtőasztalra akart vágni. A szó szoros értelmében. Úgy az 5. ilyen beavatkozás után sikerült nemet mondanom. Megéltem azt, hogy egy fehér köpenyesnek – nekem akkoriban egyértelműen tekintélyelvű - azt merjem mondani, hogy nem engedem a következő műtétet. „Igen, a saját felelősségemre. Igen, értem, hogy ezt meg kell csinálni, én akkor sem szeretném.” Azt hiszem, ott indult el valami változás Viki és a Nő kapcsolatrendszerében. És Viki, mint Felnőtt, aki tud döntést hozni is akkor születhetett meg. Mondanom sem kell, hogy egy ideig azért nőgyógyászt látni sem akartam. A „kötelező” rákszűrésen kívül nem is láttam. Telt, múlt az idő, baba sehol ámbár addigra rájöttem, hogy nem is baj, mert én sem vagyok sehol. Se magamban, se a házasságomban. Ezért a következő felelős döntésemet is meghoztam, mégpedig azt, hogy elválok, hogy megtalálhassam igaziból azt, aki tényleg én vagyok.

És itt jött a csoda része, amit még a mai napig is alig hiszek el. Sok-sok önismereti órán voltam addigra már túl, egyéni és csoportos formában is, de ilyet még nem tapasztaltam. Hiszen akkor még nem ismertem a Szomatodrámát. A menstruációm, ahogy meghoztam a döntésemet a válással kapcsolatosan elkezdett rendszeressé válni. Ehhez képest kb 5 hónapra találkoztam a Szomatodrámával és az egyik alkalommal egy kis csoportos játék keretében 3 olyan szervet választhattunk, akikkel úgy érezzük, hogy minden rendben van. Valahogy annyira evidens volt, hogy én a méhemet és a két petefészkemet válasszam. Egy csodaszép találkozás volt, azt hiszem az volt, amikor igazi barátokká váltunk. El tudtam nekik mindent mondani, amit addig nem, hiszen előtte nem volt benne a mindennapi rutinjaimban, hogy a szerveimmel beszélgessek. Öleltük egymást, együtt ringatóztunk és akkor meg is éreztem, hogy minden rendben van. És igen, azóta eltelt 3 év és tényleg minden rendben van. Találtam egy olyan nő nőgyógyászt, aki ismeri a Szomatodrámát. Felfedezett egy kicsi miómát a méhemben és annyit mondott: „Viki, a kezedben van minden eszköz, hogy ez a mióma elmenjen, ha itt az ideje.” Hálát és még több hálát éreztem iránta. És magam iránt. És a Szomatodráma iránt. Fantasztikus volt megélni. Mint, ahogy azt is, amikor az első hormoneredményeimet megláttam, amit a fent említett doktornő írt elő, hogy nézzünk meg mi újság a hormonjaim terén. Minden, azaz MINDEN hormonom a legtökéletesebb értéken volt. Ilyen még nem volt egyszer sem eddig…

Mindezt miért írtam le? Azért, mert a női tematikus Gyógyító Napot pont azért találtuk ki, hogy olyan kényes témákról is biztonságban, „bajtársiasságban”, teljes nyitottsággal eshessen szó, mint amiket fent olvashattál. Talán könnyebb egy csak nőkből álló kis csoportban találkozni a női szerveinkkel, a női szerepszemélyiségeinkkel, formálni magunkat, mint Nőket. Így, amikor aktuális, vagy jövőbeli pároddal találkozol, már egy megújult Nő lehetsz mellette.