Blog

Külső hangok - belső káosz

2016. február 14. - Szerző: Gere Viki

Túlságosan mélyek voltak azok a sebek, túlságosan erősen hallottam a külső hangokat, így jól magamba betonoztam minden egyes szavát. De hiszem, hogy akármilyen mélyen is vannak, az én erőmmel, szeretetemmel és a „támogató külső hangok” figyelésével, illetve az általuk bennem elinduló érzések figyelésével fogok egyre közelebb kerülni ahhoz, hogy teljesen elfogadó, feltétlenül szerető odafigyeléssel forduljak a testemhez.

Gere Viktória, szomatodráma csoportvezető vagyok, a januárban megszervezett első testsúllyal és testképpel foglalkozó tematikus délutánunkon egy kis csoportot vezettem. A játékok egy részénél mint csoportvezető vettem részt, de volt, amiben szerepelhettem hála játékvezető társam jelenlétének. Ez utóbbi, ahogy a február 9-i blogbejegyzés emből is olvasható mindaz, amit a szerepben meg és átéltem, indított el bennem gondolatokat, érzéseket és egyre-másra jönnek elő emlékek a gyerek és fiatalkoromból. Most sem vagyok persze öreg, de értitek, arról a korról beszélek, amikor még 2-essel kezdődtek az éveim számai.:) A játék során megfogalmazódott kérdésem: Tényleg, hogy is tudjuk befogadni mindazt a támogatást, elismerést kívülről, ha mi nem érezzük azt helyénvalónak? Ha mi rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, mondhat bárki bármit, viszonylag nehezen fogadjuk be. Meghalljuk, de mintha nem is nekünk mondaná.

Ezért is a cím, mert a külső hangok itt még azokat a külső hangokat idézik meg, amik sebeket okoztak bennünk. Bizony, nekem is vannak olyan emlékeim egész általános iskolás koromtól, amik különböző gúnyos hangok, megjegyzések a külvilágból. Ezek közül talán az egyik legmegrázóbb az volt, amikor még általános iskolás koromban szökdeltem lefelé a lépcsőn a menzára és több, nálam idősebb fiú velem szembe jött felfelé, amikor elhagytak, csak egy szót hallottam, illetve kettőt, ami azóta is sokszor zakatolt a fejemben: „Tank Aranka”. Akkor ez borzasztóan rosszul esett. Ehhez az is hozzátartozik, hogy otthon, anyukámnak ezt el sem mertem mondani, mivel ő is sajnos ahhoz a táborhoz tartozott, aki kemény kritikát fogalmazott meg már gyerekként is a testemről. Így tehát, egyedül maradtam, megalázva, megszégyenülve. Saját magam előtt szégyelltem magamat, hiszen rajtam kívül szerencsére senki nem hallotta ezeket a szavakat.

Ezek után, már felnőttként, épp a gerincműtétemből igyekeztem felébredni, még hason voltam, de már félig ébren, amikor az orvosok, akik elméletileg a testemet tették helyre, jegyezték meg, hogy milyen nehéz vagyok, alig bírnak megfordítani. Itt a pontos szavakra nem emlékszem, de ennek nincs is jelentősége. Persze, ezzel is egyedül maradtam, félkómásan, úgy, hogy a szám tele volt még a lélegeztetővel viszonylag nehezen tudtam magamat megvédeni. És őszinte leszek, akkor még nem is védtem volna meg magamat csak igyekeztem volna egybesimulni a műtő padlójával, hogy még véletlenül se lássanak meg… Volt még több ilyen élményem is, bár én inkább katasztrófának éltem meg akkoriban, nem élménynek. És itt jött a káosz, az eltávolodás, az önutálat, hiszen, hogy is szerethetném magamat, ha ez a sok ember ennyi „csúnyát”, „rosszat” lát bennem, élén anyuval.

A szomatodráma volt az, ami leginkább segített nekem a saját testem elfogadásával, megszeretésével kapcsolatban. Sokat foglalkoztam már eddig is a „külső hangokkal”, illetve az általuk szerzett sérülésekkel, játszottam sokat pszichodrámán, és úgy éreztem, hogy igen, nagyon sok változás elindult bennem, sok sérülésem, sebem begyógyult. Viszont nem kerültem közelebb a testemhez. A szomatodráma megtanított arra, hogy hogyan legyek hálás a testemnek egyszerűen azért, mert van. Hogyan közelítsem meg, amikor épp úgy érzem, hogy nem vagyok túl jól benne. Amikor éppen nem annyira szeretek tükörbe nézni.

Amikor egy-egy szomatodráma játékban, vagy Kedves Testem gyakorlatban találkozom a saját testemmel és megnyílok felé, akkor döbbenek rá, hogy hogy is lehetek ennyire kegyetlen vele. Amikor minden másodpercben, sőt, minden pillanatban velem van, visz engem oda, ahova menni szeretnék, üzen nekem az ő különös nyelvén. És ha én ezeket az üzeneteket meghallom, megértem és szeretettel fordulok hozzájuk, akkor a testem is szeretettel fordul hozzám, megszűnik fájni, megszűnik engem figyelmeztetni.

Nagyon sokat fejlődtem, ha egy 0-tól 10-es skálán jelölhetném be, hogy honnan indultam, akkor szerintem a - 0-t jelölném indulásnak és mostanra talán már elérem a 7-est. Igen, ez még nem tökéletes, még nem 10-es, de nagyon büszke tudok lenni erre a 7-esre is. Mindehhez kaptam egy társat, aki napjában többször mondja nekem, hogy milyen csodás vagyok, mennyire szereti a testem minden egyes porcikáját. Ő az én fejlődésem kísérője, hiszen még mindig nem tudom minden szavát befogadni, csak meghallani tudom. De már észreveszem, amikor nem fogadom be. Legalább ennyi.:) És tudom, szeretettel, elfogadással ez is folyamatosan változik. És tudom, hogy el fogom érni a 10-est. Azt, hogy mikor, azt még nem tudom. Túlságosan mélyek voltak azok a sebek, túlságosan erősen hallottam a külső hangokat, így jól magamba betonoztam minden egyes szavát. De hiszem, hogy akármilyen mélyen is vannak, az én erőmmel, szeretetemmel és a „támogató külső hangok” figyelésével, illetve az általuk bennem elinduló érzések figyelésével fogok egyre közelebb kerülni ahhoz, hogy teljesen elfogadó, feltétlenül szerető odafigyeléssel forduljak a testemhez. Aki örömmel vesz minden egyes ugrást azon a skálán.:)

Ezért is örülök annak, hogy rendszeresen van olyan programunk, ami kifejezetten a testsúly és testkép témája köré épül, hogy az igazi és őszinte elfogadás és gyógyulás valóban megtörténhessen.