Kedves Testem!

Nem a decemberi volt az első Gyógyító Nap, amikor „Kedves Testem” játékot játszottam. Mindegyik játékból őrzök mély érzéseket, örömteli felismeréseket és olyan emlékeket, amikbe jó beburkolózni. Úgy érzem, hogy különleges kapocs fűz össze azokkal, akik ebben a játékban valaha is a testem voltak.

Az első alkalom olyan volt, mintha egy régi barátot üdvözöltem volna. Valakit, akit már ezer éve ismerek, mégis valahogy ritkán találkozunk, de amikor végre igen, akkor egy pillanat alatt megvan az összhang. Kellemes, könnyed, örömteli és meleg emlék.

Az egyik játékban mintha önmagam idősebb verziójával találkoztam volna. Ilyen leszek majd. Ahogy a szemébe néztem, a saját tekintetemet láttam. Az én szívem köszönt vissza. Az ő ajkai, az én szavaim. Mintha valahogy elmosódott volna a határ közöttünk.

Arra is emlékszem, amikor az egyik játék alkalmával azt mondtam, hogy: „Férfiaktól tanultam, hogyan kell téged igazán szeretni. De most már tudom, hogy ez nem pótolhatja az én szeretetemet ott, ahol nincs.”

De a legutolsó Kedves Testem játék volt az, ami eddig a legmélyebben érintett meg. Nem igazán vártam, mert tudtam, hogy vaj van a fülem mögött. Szégyelltem magam. Szégyelltem magam, mert itt volt az én testem, akit szeretek, akiről tudom, hogy mégsem gondoskodtam az utóbbi időben megfelelően. A testem, akit nem cserélnék el senki máséval. Pontosan nem emlékszem persze rá, hogy mit is mondtam neki, ahogy az ő válaszát sem tudom felidézni szó szerint, de az érzések megmaradtak.

Az egymásra hangolódás szép volt és szeretetteli, amitől még nehezebb volt kimondanom, hogy „Kedves Testem, nagyon szégyenlem magam.” - Csak halkan mertem mondani, még a társamra is alig mertem ránézni. - „Sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltalak az utóbbi időben. Tudom, hogy sokkal többet érdemelnél, és szükséged is lenne rá. Járna neked a méltó gondoskodás, a feltöltődés, mozgás, pihenés, és én nem adtam meg neked. Pedig szeretlek. Úgy sajnálom ezt.”

És ahogy a szívemből beszéltem, a Testem könnyezni kezdett. Eddig egymás kezét fogtuk, de most az egyik kezemmel inkább lesimogattam a könnyeket a társam arcáról. Mindazok ellenére, amit mondtam, finom és végtelen szeretetet éreztem felőle áramlani felém. Átöleltük egymás.

Aztán azt válaszolta, hogy „Mi összetartozunk. Együtt vagyunk itt, és jó a testednek lenni. Jó érezni egymást, és nem cserélnélek el senki másra. Neked lettem teremtve, és azért vagyunk itt, hogy megtehess bármit, amit csak akarsz. És én melletted vagyok ebben. Szabadon megtehetsz bármit. Akár azt is, hogy nem gondoskodsz rólam.”

Mintha feloldozást kaptam volna. A Testem nem azt várja tőlem, hogy ilyen, vagy olyan legyek vele. Semmilyen elvárása sincs. Még csak az sem mondta, hogy szeretnem kellene, vagy hogy egyáltalán bármit is kellene tennem. Hanem tudomásomra hozta, hogy itt van nekem és velem, bármi történjék is. Mint egy igazi társ.

MI azóta másképp vagyunk együtt. Még több szabadságot tudok neki adni. A tiszteletem és szeretetem felé még tovább mélyült. A hálám és a csodálatom erősebb, mint valaha.

Nagy utat tettünk meg együtt már az első „Kedves Testem” játék előtt is. Hogy hová és meddig jutunk el, azt nem tudom. De azt igen, hogy mindig van velem valaki, aki értem van, aki őszinte, akivel együtt fedezzük fel az életben rejlő lehetőségeket.