Blog

Nincs mindig „happy end”

2015. december 14. - Szerző: László Viktória

Az élet kevésbé várt ajándékai

Tudatosan gyakorolom a hálát. Nem „csak” azért adok hálát, ami körülvesz vagy amit kapok, hanem magamnak is szoktam hálát adni. Akár egészen aprónak tűnő és egyszerű dolgokért is, mint rámosolyogni valakire, pedig először aggódtam a mosoly fogadtatása miatt vagy odafigyelni arra, hogy a testem éppen milyen ételre vágyik. Az esti „elalvási rutinom” része, hogy legalább 3 dolgot találjak, amiért aznap hálás lehetek magamnak. A rutin szabálya az is, hogy ez legyen változatos, ne mindig ugyanazért adjak hálát, azért hogy számtalan szemszögből, támogatóan kapcsolódhassak a saját életemhez.

Így aztán végigfuttatom a napomat a fejemben ebből a perspektívából. Mit tettem ma magamért? És a múltkor egy játék kapcsán az volt a hálaadásom témája, hogy hajlandó voltam meglátni azt, amit nem akartam, és nyitottnak lenni arra, ami van, akkor is, ha az fájdalmas, ha az nem szép.

Ezt persze ismerjük a játékból. Hiszen általában azzal játszunk, ami fájdalmas, vagy ami miatt szenvedünk. A témánk leginkább valami olyannal függ össze, amiről azt szeretnénk, ha megváltozna.

Amikor a játékban felállítjuk a kezdő képet, azt pont emiatt természetesen nem érezzük harmonikusnak. Megpróbáljuk „megdolgozni”. Keressük a megnyugvást, a boldogságot, a szeretet szabad áramlását, hogy a végén békét vihessünk haza magunkkal.

De ott van a tehetetlenség, amikor valahogy semmi sem „vezet eredményre”. A tanácstalanság, hogy mégis hogyan kapcsolódjunk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen? Ott a düh amiatt, hogy nem érti meg a másik és talán nem is érzi, hogy szeretjük. Vagy ott a félelem és a fájdalom amiatt, hogy talán mindig így maradunk, meg nem értetten, egyedül…

Az utóbbi időben olyan játékokkal hozott össze a sors, amikor nem volt hagyományos értelemben vett „happy end”. Nem volt az a „mindenki összeölelkezik, és most aztán jól feltöltődünk az élménytől”. Volt viszont lezárás, és készen állás a továbblépésre. Volt búcsú, és elindulás az ismeretlen felé. És volt halál, amikor kénytelenek vagyunk minden közös álomképet elengedni, és elfogadni azt, ami talán örökre elveszett. Van úgy, hogy teljesen új hitet kell keresni.

Az elengedés kevésbé várt és szeretett oldalai. Nem szépek, és nem is sugallnak boldogságot éppen, hiszen az események átmentek rajtunk, és amit kaphattunk belőlük, azt elvettük. Most már csak azt látjuk, ami maradt. Nem a szokványos „happy end”. Mégis ugyanolyan fontosak a játékban. A játék nem veszít sem a hatásából, sem az „eredményességéből”.

Ezért is adtam aztán hálát ezekért a játékokért. A saját erősödésem alapkövei az ilyen élmények és észrevételek, amikor nem várom a „happy endet”, és nem is akarom elkerülni azt, ami talán éppen nem oda vezet, hanem azzal „dolgozom” ami éppen van. Legyen az bármilyen. Köszönöm ezeket a játékokat. Köszönöm, hogy egyre jobban kezelem, bármit is dob felém az élet. És köszönöm, hogy nem kell egyedül megtalálnom az utakat, mert kapok segítséget mindehhez.


Ui: Általában már a második hála gondolatnál el szoktam aludni. Biztonságban érzem magam, és már durmolok is. A „rutin” szabálya az, hogy ilyenkor másnap pótolom az esti hálaadást saját magamnak.