"De béna vagyok! Hogy lehetek ilyen hülye?! Na tessék, ezt már megint jól elszúrtam!”

Ismerősek ezek a mondatok? Szerencsés vagy, kedves Olvasó, ha nem!
Sokunknak viszont sajnos nagyon is ismerősek. Képesek vagyunk – akár úgy, hogy észre sem vesszük – bírálni és becsmérelni magunkat apróbb és nagyobb hibáinkért, tévedéseinkért, ballépéseinkért.

Milyen érdekes, ha egy barátunkkal beszélgetünk, eszünkbe sem jutni ilyesmiket mondani neki. Valószínűbb, hogy – ha igazán jó barátok vagyunk – egyszerűen csak mélyen együtt érzünk vele, amikor számára valamilyen kellemetlen helyzetről számol be. Eszünkbe nem jutna bénának nevezni! Pláne nem egyenesen lehülyézni! Esetleg szelíden megdorgálnánk. Talán kedvesen elmondanánk a saját véleményünket, hogy miért nem értünk vele egyet. De mindenekelőtt meleg, kedves szavakkal biztatnánk, és biztosítanánk arról, hogy pontosan tudjuk, mit érez. Ha az általunk szeretett személyekkel képesek vagyunk erre, akkor vajon önmagunkkal szemben miért nem? Hogyan történhet meg az, hogyha mi magunk hibázunk, vagy keveredünk kellemetlen helyzetbe, legtöbbször heves önostorozásba kezdünk, s ezzel még inkább fokozzunk saját nehéz érzéseinket?

Mi lenne, ha tennénk egy próbát? Ha mától úgy bánnánk magunkkal, mintha egy jó barátunk lenne?

Lehet, hogy ez először nem is lesz olyan egyszerű. Hiszen annyi éven át működtünk máshogy! Ezek az az önszidalmazó, önbecsmérlő mondatok olyannyira belénk éghettek, hogy talán nem is tudjuk egyszerre csak úgy abbahagyni! Talán annyira automatikussá vált, hogy észre sem vesszük. Talán azt tanultuk meg, hogy ez így természetesen és normális. De ha jobban belegondolunk, egészen abszurd, hogy él bennünk egy belső kritikus, aki éjt nappallá téve mást sem csinál, mint minket bírál és ostoroz!

De hogyan hagyhatunk fel vele? Mivel helyettesíthetjük ezt a magunk felé irányuló attitűdöt úgy, hogy adaptívabb legyen, hasznunkra váljon, s még jobban is érezzük tőle magunkat? Ki ez a belső kritikus, aki lankadatlan kitartással hallatja a hangját, s hogyan tudnánk őt elhallgattatni?

Első lépésként kezdjünk el odafigyelni, amikor bántjuk magunkat. Vegyük észre, amikor ezt tesszük. Ez triviálisnak hangozhat, de sokunk számára korántsem az! Hiszen annyira megszoktuk már ezt zsolozsmázó hangot a fejünkben, hogy szinte észre sem vesszük. De most csípjük el! Érjük tetten! S először csak kezdjük el figyelni. Mit mond? Hogyan mondja? S talán egyszer csak eszünkbe ötlik, emlékeztet-e ez a hang valakire? Beszélt-e valaha valaki így, vagy hasonlóan velünk? S ha igen, kicsoda? Milyen helyzetben? Hány évesek voltunk? Ne akarjuk mindenáron tudni, csak figyeljünk. S ha tehetjük, szelíden hallgattassuk el ezt a belső hangot. Akár úgy, hogy azt mondjuk neki: "Tudom, hogy csak a javamat akarod. Hogy rá akarsz mutatni, hol kell még fejlődnöm. De ez a kíméletlenség egyáltalán nem segít. Nagyon sok fájdalmat okozol vele. Kérlek, ne legyél velem ennyire kritikus!".

Első olvasásra talán bizarrnak hangozhat, hogy ilyesfajta belső párbeszédeket folytassunk önmagunkkal. De hát amikor az önbírálat ördöge sugdos a fülünkbe, talán nem éppen ugyanezt tesszük? Ha pedig már úgyis folyamatos dialógust folytatunk magunkban, akkor akár másképpen is szóba elegyedhetünk önmagunkkal. Fontos, hogy semmiképp se kritizáljuk magunkat azért, mert épp azon kaptuk magunkat, hogy kritizáljuk magunkat! Egyszerűen csak törekedjünk arra, hogy a belső kritikusunk megjegyzéseit átformáljuk barátságos, biztató szavakká. Mintha a legjobb barátunk beszélne hozzánk.

A következő bejegyzésekben alaposabban körüljárjuk ezt a témát. Ebben segítségünkre lesz Kristin Neff, a University of Texas professzora, az önmagunkkal való együttérzés (angolul: self-compassion) szakértője. Ha az adventi készülődés közepette csak néhány perc jut önmagunkra, kezdjük ezzel. Érezzünk együtt önmagunkkal!