Átlagos, szép szombat reggel volt. Kinyitottam a szemem, rámosolyogtam a férjemre, s azon kezdtem gondolkodni, vajon hogyan tudnám rávenni, hogy főzzön nekem egy kávét. Ő azonban híreket olvasott a telefonján, s nekem is megmutatta. Mi van?? – pattant ki azonnal a szemem, és rámeredtem a kijelzőre. Döbbenten olvastam a párizsi események hírét. Kavarogtak bennem az érzések. Együttérzés, lesújtottság, mély elkeseredés. A párizsi áldozatok miatt, és mindenki más miatt is, aki valaha valamikor ártatlanul emberi erőszak áldozata lett. És meg valami megjelent bennem: a szorongás. Mi van, ha velem is…? Vagy a szeretteimmel…?

Egész nap a híreket olvastam. S miközben küszködtem a lesújtottsággal és a szorongással. azon kezdtem töprengeni, vajon mit tehetnék én? Másokért, magamért, egyáltalán valamit? Van-e bármire ráhatásom, befolyásom, tehetek-e bármit? Arra jutottam, meg fogom keresni a cselekvés lehetőségét. Hogy aktívan tegyek valamit. De mi a helyzet a szorongással? A fenyegetettség érzésével? Mit kezdhetek ezzel? És volt egy pont, amikor egészen konkrétan arra gondoltam, mi van, ha egy napon én is úgy ébredek, hogy egy átlagos szép napnak indul, és mire véget ér, az én világomban is történik egy tragédia? Épp úgy, mint mindazokkal, akikkel ez már megtörtént…

Az elmúlt napokban ez foglalkoztatott leginkább. S miközben azt keresem, hogyan tudnék én magam is aktívan segíteni, azt a választ is keresem, mit tehetek én emberként, nőként, terapeutaként saját mikrovilágomban. Két gondolatra jutottam, s szívesen veszem, ha Te is megosztod, ami Téged foglalkoztat, amit Te gondolsz, Te érzel.

1. Keresem a hálát és az örömöt . Az élet örömeit, ajándékait, melyeket sokszor hajlamos vagyok adottnak venni, még jobban megbecsülöm. Azt, hogy van hol laknom, van mit ennem (még kávét is ihatok!), él a családom, vannak nagyszerű barátaim, egészséges vagyok, van munkám, és alapvetően biztonságban vagyok. Minden egyes napot, amit így élhetek meg, hálával fogadok, s tartozom annyival magamnak, másoknak, hogy örülök az életnek, amit ajándékba kaptam. Nyitott szívvel legyek az életre, az élet apró örömeire, az élet csodájára. Bármeddig is tart.

2. Keresem a szeretetet . És a szeretetteljes kapcsolódást azokkal, akikkel csak lehet. Keresem ezt az érzést magamban, a testemben, a kapcsolataimban, és akár ismeretlen emberekkel is. Még nyitottabb szívvel lenni, és úgy kapcsolódni, engedni áramolni a szeretetet, s fürdőzni benne, adni és elfogadni, amíg csak lehet.

A Szomatodrámán, a Gyógyító Programokon újra és újra átélem a kapcsolódást a játszótársaimmal, akárha ismeretlenek is eleinte számomra. Az a gondolatom támadt, a legközelebbi Gyógyító Napon ezzel a még intenzívebb érzéssel leszek jelen. Még tudatosabban átélem a szeretet, a kapcsolódás, az együttlét ajándékát. Ez az, ami gyógyító. Minden értelemben.