A minap, költözködés közepette, kezembe akadt a Mit üzen a tested? Számtalanszor elolvastam már, egyes részeit szinte kívülről fújom, most mégis újra beleolvastam.(Soha nem tud olyan jólesni beleolvasni egy könyvbe, átnézni egy fényképalbumot, belenézni egy régi videóba, mint a nagytakarítás/költözködés közepette, a legnagyobb rumli tetején!). Épp ott nyílt ki a könyv, ahol arról Laci, a gyógyuláshoz mennyire fontos, hogy mi magunk valóban el tudjuk hinni, hogy képesek vagyunk meggyógyulni! S ez a hit kell ahhoz is, hogy bármit el tudjunk képzelni, be tudjuk hívni az életükbe, hogy változtatni tudjunk. Képeseknek kell lennünk elképzelni, legyen róla először egy képünk képzeletben arról a vágyott állapotról, amit el szeretnénk érni.

Miközben elcsomagoltam a könyvet, s folytattam a dobozolást, elgondolkoztam Laci szavain. Rá kellett ébrednem, hogy az én elmém bizony elég merev korlátok közé van szorítva. Próbálom elképzelni, vizualizálni a vágyott állapotot, de a képzeletem határai szűkebbre vannak szabva, mint a vágyam, amit szeretnék. Az elmém bizony meglehetősen éber, nem lehet akármit „lenyomni a torkán”. Van egy jól kialakult világképem arról, hogyan „működik” a világ, mi az, ami megtörténhet benne, és mi az, ami nem. Mi az, amit elképzelhetőnek tartok, s mi az, amit nem. S amit nem, azt nem. Nincs vita, nincs kecmec, azt egyszerűen nem tudom vizualizálni.

Most egy olyan játékról írok, ami nekem nagyon bevált, ráadásul nagyon élvezetes is. Talán Te is ismered már, talán Te magad is alkalmazol valami hasonlót, talán Neked is van egy jól bevált recepted, hogyan képzelsz el, hogyan vizualizálsz dolgokat. Most a sajátomat szeretném megosztani.

Hogyan tudom tágítani elmebéli korlátaimat? Az biztos, hogy nem erővel, nem nekifeszüléssel. Ráadásul ott futnak a mélyben azok a tudattalan hiedelmek, sémák, programok, forgatókönyvek, amelyeket ki tudja, hány generáció óta hordozok magammal, és úgy hatnak rám, hogy a leghalványabb sejtelmem sem lenne róla! S mindamellett, hogy lassan szoktatom az elmémet arra, hogy „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”, be szoktam vetni egy játékot is. Lágy, kreatív, könnyed, mint minden, ami „szomatodrámás”. A lényege, hogy időnként azt képzelem, vannak párhuzamos univerzumok. (Hogy ez talán nem is puszta képzelődés, arról esetleg majd máskor. Mindenesetre, munkahipotézisnek, kiindulási alapnak remek.) És ha vannak, akkor azokban én egészen nyugodtan csinálhatok valami mást! Hisz ez nem ebben az életben, nem ebben az univerzumban történik, hanem egy másikban, ami máshol van, máskor van, de ugyanúgy én élek benne. Ezzel az elmém lecsillapodik, hiszen áthidalom azt az ellenvetését, miszerint valami nem történhet meg. Egy párhuzamos univerzumban ugyanis bármi megtörténhet!

És így lehetséges, hogy egy párhuzamos életben akár táncosnő vagyok, énekesnő vagyok, macskává változom és nagyokat pihenek a kemencesutban, vagy akár tűzoltó, s katona! Vadakat terelő juhász! Tényleg bármi! És ha egy fantáziakép igazán megtetszik, akkor néha, a villamosan zötykölődve, vagy elalvás előtt, vagy a vizsgaidőszakban a tankönyv felett elmerengve elidőzöm ebben a világban. Elképzelem minél teljesebben, érzéseket élek át, elidőzöm ebben a fantáziavilágban, ahol nem kötnek az elmém korlátai. S lassanként, szinte észre sem veszem, „átszivárognak” mozzanatok a saját világomba. Egyszer csak azon kapom magam, már nem is gondolok lehetetlennek bizonyos dolgokat. Hisz annyira megszoktam már a képet, az élményt, s annyira rátanultam már a vizualizálás során.

Szépen, fokról fokra tágulnak elmém keretei, s válok megengedőbbé mindazzal, ami megtörténhet, akár velem is, akár ebben a világban is. Egyszer csak nem kell már egy párhuzamos univerzumba látogatnom ahhoz, hogy valamit el tudjak képzelni. Ha pedig valamit el tudok képzelni, akkor szinte már nyert ügyem van. Megvalósítani is meg kell még, persze, de ha lehetségesnek érzem, akkor egy nagy akadály máris elhárult előlem. A többit pedig legyőzöm, átlépem, meghaladom menet közben, ahogy járok az úton.

Utóirat: Macskává változni (még) nem tudok, kemencénk sincs még, de telente azért befűtünk a cserépkályhánkba, s odaheveredem mellé a kanapéra. Sose lehet tudni.