Ezt az idézetet ma reggel több forrásból is láttam a közösségi oldalon a hírfolyamomban. Mélyen el is gondolkoztatott, meg is ihletett. Azt hiszem, én erre vágyom igazán, és ha egy jótündér egyszer azt mondaná, hogy teljesíti három kívánságomat, akkor ez lenne az egyik: olyan világot szeretnék, amelyben jó élni. A világot pedig javarészt mi magunk tesszük ilyenné vagy olyanná.

A természeti környezet adott. Csodálatos, változatos, lenyűgöző. Bárhol éljünk is, a természet sokszínű arcában korlátlanul gyönyörködhetünk. Egy naplemente szépsége, egy vihar méltósága, egy macska kecses formái, egy rét virágzó bujasága mind-mind díszletül szolgál életünk színpadához.

Azt azonban, hogy milyen ebben a világban élni, mi magunk határozzuk meg. Hogy jó lesz, inspiráló, mély és jelentésteli, vagy csúnya, unalmas, űzött, elszomorító – mind-mind mirajtunk múlik. Van, amire természetesen nincs ráhatásunk. Ilyenkor célszerűbb elfogadást gyakorolni, megfigyelni, szemlélődni, és közben teljes szívvel átélni az élményt, ha ez lehetséges. Sokkal több azonban azoknak a jelenségeknek a köre, amelyek rajtunk is múlnak, amelyek belőlünk fakadnak Legfőképpen az, hogy mi hogyan bánunk önmagunkkal, egymással, a (természeti) környezetünkkel. Rajtunk áll, mit sugárzunk a világba, és az is, hogy mennyire viselkedünk tisztelettel, szeretetteljesen önmagunkkal.

A mi társadalmunk valahogy kollektíven arra szocializálódott, hogy legjobb egymástól távolságot tartani. Mintha kicsit a gyanú szürkésfekete üvegű szemüvegén keresztül méregetnénk egymást, és e szemüveget mintha hibakereső üzemmódra kalibrálta volna egy láthatatlan látszerész. Mit néz, hogy néz ki, mit akar tőlem, miért nem megy arrébb, miért nem siet, hogylehetilyenhülye? Legtöbben könnyedén rá tudunk hangolódni ezekre a gondolatokra egy ismeretlenekkel tele helyzetben. S közben gyakorta magunkkal is így bánunk, némán, ám kitartóan ostorozzuk magunkat, hervasztó benső monológot mantrázva naphosszat.

A szomatodráma csoportokban is nem ritkán hőkölnek vissza a résztvevők, mikor konstatálják, mennyien vagyunk. Előfordul, hogy akár harminc ember is összekerül egy-egy programon. Ijesztő lehet belépni egy terembe, mely zsúfolásig telve van idegenekkel, akiktől - valamiért úgy érezzük – tartanunk kell… Éppen ezért fektetünk a programjainkon nagy hangsúlyt arra, hogy ha csak lehet, nyitott szívvel, kíváncsian forduljunk egymás felé, készen arra, hogy szimpátiát érezzük egymás iránt. Ez a szimpátia (vagy legalábbis az arra való hajlandóság) abból fakad, hogy mindnyájan emberek vagyunk, akiket ebben a pillanatban ugyanaz foglalkoztat: saját testi állapotuk, saját benső világuk.

Az egyik kedvenc játékom egy-egy programunkon a „bókolós kör”. Amikor én vezetem a csoportot, szinte mindig sort kerítünk rá. Ennek során odalépünk számunkra teljesen ismeretlen embertársunkhoz, rápillantunk és egy bókot fogalmazunk meg neki. Ez lehet bármi, amit szimpatikusnak, szerethetőnek, különlegesnek látunk benne. És nem állunk tovább egészen addig, amíg viszonzásul mi is kapunk egy bókot a társunktól. Ez az a játék, amely segít abban, hogy a nyitottság, a barátságosság szemüvegét kezdjük el viselni a sokszor megszokott, hibakereső okuláré helyett. Később ezzel a tekintettel nézünk a programokon körül saját benső világunkban is. Ez a játék teremti meg azt légkört, hogy jó itt lenni, és ellazultan, biztonságban érezhetjük magunkat társaink között.

A titok pedig abban rejlik, hogy ezt a játékot nem csupán szomatodrámás programokon játszhatjuk. Bármikor orrunkra illeszthetjük a képzeletbeli szemüvegünket, amely nyitottságra, kíváncsiságra, érdeklődésre van kalibrálva, és olyan képet mutat nekünk a világról, amelyben képesek vagyunk meglátni a nagyszerűt, a különlegeset, az embertársat - egymásban és önmagunkban is. Azt hiszem, talán a gyógyulás itt kezdődik: hogy önként, esetleg némi kockázatot vállalva hajlandóak vagyunk állítani szemüvegünk és szívünk fókuszán.