Már két hete éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben. Akkoriban hullámzott le a nagy téli megfázás-influenza végleg, és egy naiv pillanatig azt hittem, én ki fogok maradni belőle. Ami rendkívül előnyös lett volna, hiszen vannak óráim, amelyekről nem lehet hiányozni, a csoportokat is meg kell tartani, az egyéni konzultációkat se mondhatom le, és tanulni is kell, mert zárthelyit írunk, meg beadandók is vannak, meg prezentálni is kell több tantárgyból. Számot vetettem a helyzetemmel, és arra jutottam, hogy legkorábban két hét múlva, azaz a tavaszi szünet első napjaiban lehetek csak beteg, addig nem . Extra adag C-vitamin, immunerősítők és titkos praktikák következtek, hogy elnyomjam a készülődő betegséget, és közben tettem megállás nélkül a dolgomat. Mintha jobban is lettem volna. Hatékony vagyok - veregettem meg a saját vállamat, és vártam a szünetet, amikor majd végre utolérem magam, no meg szusszanhatok is egy kicsit.

Most pénteken még megtartottuk az induló egyéni konzultációs képzés első napját, de már nagyon rosszul éreztem magam. Sejtettem, hogy ennek a fele sem tréfa. Valahogy végigvittem a napot, hazaértem és azonnal ágynak estem. Szinte napra pontosan ekkor járt le a két hét. A hidegrázáson, a torokfájáson, lázon, légszomjon kívül valamiféle tehetetlen dühöt éreztem . Na tessék! Itt van a várva várt szünet, amikor végre megírhatom a beadandómat, tarthatok több egyéni konzultációt, tanulhatok a közelgő zh-ra, megpucolhatom az ablakot, megmetszhetem a borostyánt a kertben, elrámolhatom a téli ruháimat és elővehetem a könnyebbeket, és elrendezhetem a hetek óta húzódó egyéb ügyeimet. Ja, és persze pihenhetek is egy kicsit végre.

Ehhez képest feküdtem a paplan alatt, és nem elég, hogy vacakul éreztem magam, még puffogtam is, hogy minden tervem füstbe megy. Turbófokozatra kapcsoltam, ami az immunerősítést illeti, és minden egyes pohár gyömbértea után lestem, vajon jobban vagyok-e már . Ezzel szemben egyre romlott az állapotom. A hőemelkedésből láz lett, a kaparó torokból elviselhetetlennek tűnő fájdalom, a bedugult orrból kisebesett, nem szelelő, használhatatlan testrész. Minden munkámat le kellett mondanom. A tankönyvet tartani sem bírtam. Napokon keresztül csak feküdtem a takarók alatt, a két cicám két oldalról őrzött. Még ők se ugráltak rajtam, mint ahogy máskor néha kedvük szottyan. Csak doromboltak és odabújtak, beleszimatoltak teámba és végigaludták velem a napot.

Beletelt néhány napba, amíg ráébredtem végre: ennek a betegségnek valószínűleg éppen ez az üzenete. Lassítsak, tartsak pihenőt, egy kicsit hagyjam a dagadt ruhát másra. Szorongani kezdtem. Mi lesz a sok tennivalóval? Mi lesz a munkával, az iskolával, a kerttel? Mi lesz, ha nem teljesítek? Mi lesz, ha teljesen haszontalanul töltöm a szünet napjait? És a szorongásom mélyén rátaláltam, mennyire erős bennem az hiedelem, hogy csak akkor vagyok értékes, ha teljesítek. Lustálkodni, henyélni nincs idő. Dolgozni kell, hajtani, mindent időre megcsinálni. És ha nem nyújtok mindig száz százalékot, akkor bekúszik egy jó adag barátságtalan bűntudat is a képbe. Könnyű lenne áldozatnak érezni magam, akit a körülmények tartanak fogva, de a lelkem mélyén sejtem, hogy ezt az egészet én csinálom, én mozgatom a szálakat, még ha nem is tudom pontosan, hogyan...

A ma oly divatos szóval élve, "elengedni" dolgokat nem olyan könnyű. Nekem valószínűleg nem is menne csak úgy. De ha nekem nem sikerül, a testem majd gondoskodik rólunk. Megálljt parancsol, felmentést ad, igazolást ír . Nem is a környezetemnek, hanem önmagamnak . Egyelőre úgy tűnik, a testem csinálja azt, amire én még nem vagyok képes. És mindaddig csinálni is fogja, amíg én magam nem tudok másként gondolni önmagamra és a teendőimre. Fél évente, menetrendszerűen az egyetemi szünetekben újrastrukturálja a programomat és pihenőre kényszerít. Egyébként pedig nagyon rendes volt. "Betartotta" a két hetet. És sokkal komolyabban is jelezhetett volna. Csakis rajtam áll, mennyire tudom meghallgatni és valóban megérteni az üzenetét.