A medikalizáció azt jelenti, hogy valami medikálissá válik, bekerül a medicina intézményrendszerébe. Tulajdonképpen az a jelenség, hogy a kortárs euroatlanti kultúra az élet velejárójának tekintett bajokat, szenvedéseket egyre inkább az egyéni test technikailag megközelíthető és kezelhető problémájának tekinti. Ezek a problémák korábban sokszínűek voltak, s mostanra orvosi-egészségügyi kérdéssé redukálódtak. A személyes fájdalmak, nehézségek, kellemetlenségek úgy tűnik, orvosi, biomedikális eszközökkel enyhíthetők, és ez egyfajta kizárólagosságot is jelent. Ily módon mintha a saját testi-lelki egészségünkért érzett felelősséget is átadnánk az egészségügyi intézményrendszernek, s passzív elszenvedőivé-átélőivé válunk saját gyógyulási folyamatunknak.

Az orvosi antropológiában a ’betegség’ fogalmára két külön megnevezés is használatos. Az egyik, melyet angolul disease-nek fordítunk, a betegségnek az az aspektusa, melyet az orvosok látnak; a betegség orvosi, ha úgy tetszik, objektív leírása. A másik az illness, mely sokkal inkább a betegség szubjektív aspektusát jelöli, amikor azt érezzük, hogy valami nincs rendben, rossz a közérzetünk. A különféle betegségek általában ezen keresztül ragadhatók meg számunkra, ezen keresztül észleljük őket. Leggyakrabban az illness megjelenése megelőzi a disease-t mint diagnózist, hiszen az többnyire csak az orvosnál tett látogatásunk után válik kézzelfoghatóvá.

A diagnózis azonban – ahogy Stanislav Grof fogalmazott – befagyaszt, konzervál egy állapotot, becsatornáz bennünket egy adott irányba. Ezenfelül, a diagnózis azonnal nem kívánatos jelenséggé minősíti az adott folyamatot, s ennek nyomán kettéhasítja a világot. A medikalizáció egyik mellékhatása, hogy hajlamossá válunk egészséges-beteg dimenziók mentén gondolkozni, és e mentén értékelni testi-lelki folyamatainkat. Ez pedig óhatatlanul értékítéletet is hordoz magában: ami nemkívánatos, az ellen harcolni kezdünk, és megmozgatunk mindent, hogy a lehető leghamarabb eltüntessük, megszüntessük. A szomatodrámában azonban sokszor tapasztaljuk, hogy nem egyértelműen erre vezet a gyógyulás útja.

Természesen számtalan előnyét is tapasztalhatjuk a medikalizációnak. Legpozitívabb vonása talán, hogy nagymértékben csökkenti a stigmatizációt, és elősegíti az optimista terápiás megközelítést is. Hiszen amit betegségnek tekintünk, az nagy eséllyel gyógyítható – vagy ha nem, hát kezelhető – ez pedig egy bizonyos szempontból megnyugtató lehet. Másfelől, a medikalizáció egyik legsúlyosabb negatívuma éppen a felelősség áthelyezése, a kontrollvesztettség élménye, önmagunk kivonódása a folyamatainkból.

A szomatodráma és a radikális öngondoskodás nézőpontja sok szempontból a medikalizáció ellentettjének is tekinthető. A szomatodráma ugyanis azt veszi alapul, hogy – amennyire csak lehet – aktív alakítói legyünk saját sorsunknak, vegyük ki a részünket saját gyógyulásunkból, keressük meg az öngyógyítás útjait, lehetőségeit. Ehhez egy eszközt is ad a kezünkbe: tüneteink megjelenítésén, kivetítésén keresztül tudjuk megfejteni üzenetüket, kapcsolatba kerülhetünk velük, és elősegíthetjük gyógyulásunkat. Ily módon a szomatodráma egy aktív, cselekvő saját sorsáért felelősséget vállalni kész Főszereplő képét rajzolja elénk. És bár a Főszereplő elnevezés a drámajáték műfaji sajátosságaiból ered, egyúttal arra is hív minket, hogy a saját életünk Főszereplőivé lépjünk elő – minden lehetséges értelemben.

(A medikalizáció fogalmának körvonalazásában Bánfalvi Attila azonos című tanulmánya volt segítségemre.)