Gyógyító Nap volt tegnap, melyet a kolléganőmmel ketten vezettünk. Már reggel éreztem, hogy baj van: nehezen keltem fel, s ha megtehetettem volna, akkor felhívtam volna Beát, hogy ne haragudjon, nem tudok menni, aztán egész nap ágyban maradok a cicáimmal meg másfél liter hársfateával. (A cicák szerintem benne lettek volna.)

Végül persze felkeltem, kivonszoltam magam a konyhába, megkávéztam, megfürödtem és elindultam a Gyógyító Napra. A vendégeink fogadása, a csoport- és játékvezetés hamar elterelte a figyelmemet a kezdődő megfázás tüneteiről. A játszótársaimra figyeltem, a kis szőnyegen összeverődő csoportra, a Gyógyító Játékok vezetésére, és teljesen megfeledkeztem arról, hogy az ajtómon egy vacak megfázás kopogtat. Este negyed hétkor aztán, amikor az utolsó vendég is elköszönt, és mi a feltekert szomatodráma szőnyegeket a sarokba halmoztuk, hirtelen felfigyeltem rá, mennyire fáj a torkom. Onnantól kezdve nem is volt megállás. Mire hazáértem, már beszélni is alig tudtam, a vacsoránál az ízeket sem éreztem, jöhetett a méz, a hársfatea és a gyors ágyba bújás, extra puha takarókkal, a macskák nagy örömére.

Egy betegség - még ha csak egy megfázás is - sosem jön jókor. Hát még akkor, ha most kezdődik az őszi szünet, néhány nap pihenés a hajszolt, talán túlontúl zsúfolt őszkezdés után. Mérgelődni kezdtem, vajon miért éppen most, amikor jöhetne végre egy kis feltöltődés és pihenés? A fenébe is a testemmel, hát milyen barát, milyen társ, ha pont most hagy cserben, amikor a jó rész jönne végre?!

Aztán volt időm gondolkodni, mikor álmatlanul, bedugult orral forgolódtam hajnalban, levegő után szomjazva, kiszáradt torokkal. A testem nem cserbenhagyott, hanem jelzett csupán . Neki ennyi elég volt, eddig bírta. Én használtam ki, én hajszoltam túl. És azon kaptan magam, hogy valójában a C-vitamint se azért szedem kettesével, hogy támogassam a testem a gyógyulásban, hanem inkább azért, hogy mihamarabb jobban legyek, és visszapattanhassak a mókuskerékbe, és hajszolhassam tovább magam, mint egy ellenszenves és barátságtalan kiképzőőrmester...

A testem iránt érzett dühöt lassan felváltotta a hála. Hiszen mennyi mindent kibírt már! Most is sokat tűrt, még futni is eljött velem, amikor már éreztem az első tüneteket, és egyáltalán nem kellett volna... A testem üzent: elég volt! És én? Én mit üzentem eddig neki? Azt hiszem, minden egyes alkalommal, amikor figyelmen kívül hagytam a jelzéseit (legyen ez akár súlyos, mint egy akut fájdalom, akár enyhébb figyelmeztetés), akkor én azt üzentem neki: te nem vagy fontos, fogd be, és tedd a dolgod! Erre most nincs idő! Gyerünk, gyerünk, programok vannak, zárthelyik vannak, kötelezettségek vannak, és a reggeli edzésnek is bele kell férnie még...!

És ezt most csak egy nátha. Mi lenne, ha olyan problémám lenne, ami ennél sokkalta súlyosabb? Akkor hogyan reagálnék? Hogyan bánnék önmagammal? Kifizetődő-e, ha figyelmen kívül hagyom hű társam jelzéseit? És vajon tudok-e jól bánni magammal, amikor elesettnek érzem magam, vagy csupán addig tart a jóindulatom önmagam felé, amíg teljesítek? Miért várok magamtól minden pillanatban maximális teljesítményt? Vajon mit árul el ez az önmagamhoz fűződő kapcsolatomról? S lám, még át sem tudom magam igazán adni a nátha idején oly jóleső önsajnálatnak és a szenvedésnek, hisz míg az ágyat nyomom, arra gondolok, mennyi minden kötelezettséget mulasztok közben el...

Csupa-csupa kényelmetlen kérdés, amin lesz időm gondolkodni, amíg kényszerű, pár napos pihenőmet töltöm. Ahogy bánok a testemmel, az hűen mutatja azt, ahogy valójában bánok önmagammal. Talán itt az idő átgondolni ezt... Szerencsére, két szürke csíkos cica is segít nekem ebben, akik örömmel heverésznek velem egész nap, s láthatóan a legkevésbé sem zavarja őket, hogy nem "teljesítenek"...