Minden tiszteletem a futóké. Ezt leszögezem. Én azok közé tartozom, akiket egy iskolai tesi órán kiszabott nagy kör (800 méter!!) lefutása is könnyekre gerjeszt. Nem futok.

Most azonban egészen más gondolatok kúsztak be a fejembe. Órák óta azon gondolkozom, hogy mi, akik a lélek maratonjának – és nem ám fél távon, hanem ultrán – rajtjánál állunk sorba újra, meg újra, miért nem örvendünk ekkora tiszteletnek?

Miért ennyire vonzó manapság csak a testtel foglalkozni? Nem elcsépelt már, hogy minden tavasszal, ahogy előbújnak az aranysárga nap első langyos sugarai, megjelennek a mindig ugyanazt a(z ők is) kört futó reklámok a fogyókúráról, a helyes kajálásról, a sportszerekről, stb.?

Miért annyira vonzó bármelyik nagy cégnek egy-egy ilyen verseny arcává válni? Hatalmas összegeket képesek kifizetni azért, hogy a molinójuk, strandzászlójuk és egyéb brandingelt marketing eszközük ott legyen a legjobb helyen. Lehetőleg a célszalag közvetlen közelében.

Miért nem ugyanilyen fontos a lélek diadalma? Az önmagunkkal tett utazás legalább ennyire fárasztó és sokszor fájdalmasabb, mint egy bokaficam vagy ínszalagszakadás. Mellékhatásként azonban ott van egy más minőségű élet lehetősége, továbbmegyek, a gyógyulás.

Miért nem szólnak erről is a hangzatos magazinok és TV műsorok? Miért csak pszichés szaklapokban és ezoterikus magazinokban kapnak helyet az ilyen tematikájú cikkek? Miért nem kaphat ekkora támogatást fent említett cégektől ez a szegmens is?

Miért nem lehet éppolyan evidens a lélek gyógyászathoz fordulni, amikor vmilyen betegség felüti a fejét, mint az, hogy elrohanok az orvoshoz, majd otthagyok a gyógyszertárban egy vagyont és várom a hatást. Ami előbb-utóbb persze el is jön, hiszen a gyógyszerek idővel hatnak. Miközben a testemet, amire annyira figyelek, hogy jól nézzen ki, teletömtem kemikáliával. Pedig lehet, hogy „csak” az igazán jó orvosom velem való törődése gyógyított meg. Amíg nem jön egy újabb jelzés…

Talán nem trendi a lélek? Egészen biztosan tudom, hogy nem így van.

Amióta szomatodrámázom, én nem voltam beteg. Tudom, nincsenek klinikai kutatások rá – hogyan is lehetne ezt mérni és miért is kell mindent számokkal igazolni? – ezért nem is mondhatjuk, hogy gyógyít. Ezért csak a saját tapasztalásaimat vehetem alapul. De mi ez, ha nem éppen elég?

Szülésem után epekövek alakultak ki nálam. Sok kis görcsöcskét, gyomorfájdalmat okoztak éveken át. Szépen bővült a „nem ehetem kaják” listája. Én az a fajta vagyok, aki sokkal inkább tart egy műtéttől, mint hogy a testem által küldött üzenetek megfejtésébe vessem magam. Ezért a legelsők között vettem elő ezt a témát az Alapélmény egyik alkalmával. Gyönyörű képet láthattam a játékban a szintátlépés után, hogyan is voltam én akkoriban a férjemmel és a kislányommal. Megélni, hogy számomra ismeretlen emberek „játsszák el” az én élethelyzetemet, kivetített belső világomat, mondják ki az általam kimondottakat és mutatják meg az akkoriban oly jellemző mozdulataimat, semmihez sem fogható érzés volt. Ahogy kipróbálhattam a szerepeket egytől-egyig, ahogy megérezhettem, mit is érez/érzett akkor és ott a másik, azt valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mint amikor a halálunk pillanatában állítólag lepereg az a bizonyos film és megmutatják a másik nézőpontból is. Csak akkor már nincs választásod. Most pedig még van.

Kell-e mondanom, hogy azóta nincs olyan étel, amit ne ehetnék meg?! A köveim megvannak, köszönik jól. Tőlük is megszabadulhatnék a belső, gyógyító kommunikációval, de lehet, hogy ahhoz lusta vagyok, így egyelőre békében élünk együtt, panaszt nem okoznak.

Ugyanezt tudnám elmondani egy szemszárazság, egy torok fájdalom vagy akár egy hátizom húzódás kapcsán is. Minden tünetem enyhült, majd 1-2 nappal a játék után el is múlt. Nem vettem szemcseppet, izomlazító krémet vagy fájdalomcsillapítót!

A játékok után, a bennem meglévő lelki folyamatok újrahangolódása gyógyítólag hat.

Minden testi tünet egy üzenet a lélektől.