Nem vagyok egyedül – női elvonulás, Bölcske
2016. november 7. - Szerző: Szomatodráma
Nem ismertük egymást, sokakkal sohasem fogok találkozni többé, mégis nagyon sok közös van bennünk. Közös történetek, közös érzések, közös megélések. Nem vagyok egyedül.
Ahogy közeledett az elvonulás, egyre nőtt bennem az ellenállás. Különösebb okom nem volt rá, hiszen az előző is feledhetetlen játékokat és szép élményeket hozott. Minden könnyével és minden mosolyával együtt. Az ellenállás mellett a kíváncsiság is megérkezett, vajon mit tartogat nekem most ez a három nap? Mi az, amitől tartok?
Már jó ideje járom az önismeret rögös, nehézségekkel és megkönnyebbülésekkel tarkított útját. Pontosan tudtam, ha valamivel kapcsolatban ellenállás jelenik meg bennem, arra érdemes odafigyelni. Ott van valami fontos a számomra.
Utastársaimmal végigcsacsogtuk az utat, verőfényes napsütésben érkeztünk meg a kastélyba. Gyorsan elfoglaltuk a szobákat és ebéd után kezdetét vették a játékok. Először a kis bemelegítő kettesek, amik mindig érdekesek számomra. Ekkor kapcsolódunk először össze félve, bátran, óvatosan, puhatolózva. Mosolyok, félmosolyok, elkapott tekintetek, könnyek, érintések, ölelések, kinek-kinek vérmérséklete és bátorsága szerint. Majd a szőnyegeken megalakultak az első kis csoportok, akikkel egy délutánra és egy délelőttre szerződtünk társaknak.
Már az első játékban belezuhantunk a sűrűjébe. Mintha a saját életem jelent volna meg szőnyegen. Ezen ma már cseppet sem csodálkozom. A meglepetés, hogy épp milyen nézőpontból, milyen rétegére derül fény egy-egy témámnak. Mert téma mindig van. Vagy mindig lesz, ahogy megkapok egy szerepet.
Egy nap alatt igazi kis szövetséggé alakult a mi kis csapatunk. Nehéz volt elszakadni egymástól, de már vártak ránk az újabb társak, az újabb történetek, megélések.
Az estéket sem töltöttük tétlenül. Akinek volt kedve és energiája még a kapcsolódásra, közös játékokban folytattuk az útkeresést önmagunkhoz. Mindig várom ezeket az esti programokat. Hallgattunk dalokat, jártam „autómosóban” - ahol kicsit megtisztultam, újra élhettem életem fontos történéseit, összekapcsolódhattam a még nem ismert jövőmmel és az elmúlással. Egymás szemeiben elmerülve, szavak nélkül, egyedül és mégsem. Ismerem már ezt a játékot, mégis mindig más. Mindig megérint.
Sajnos idén a közös zárókörben már nem vehettem részt. Kicsit kárpótolt az, hogy a mi kis csoportunkban ezt megtettük. Megosztottuk amit fontosnak tartottunk, amit adtunk és amit kaptunk, megalkottuk a mi kis záróképünket, magunknak. Így ebéd után mégis hiányérzet nélkül tudtam elindulni haza, ahol már újabb feladatok vártak.
Eddig a pillanatig el is maradt a kedvenc részem, amikor összeírom egy nap, egy délután, vagy épp egy elvonulás után, hogy milyen játékokban, milyen szerepeket kaptam és persze mindig megvan az is, hogy miért.
Miért leszek egy családfői szerepet felvállaló gyerek? Azért, mert nekem is ezzel kellett megküzdenem?
Miért járhat át egy szerepben az erő és a hit saját magamban, kétségek nélkül? Azért, mert én is épp ezt keresem magamban?
Miért leszek az aggódó, óvó érzelem a racionalitással szemben, vagy inkább mellette, hogy egyszer csak megteremtődhessen egy belső egyensúly? Azért, mert épp ezzel küzdök én is a mindennapokban?
Majd a saját játékomban szembesülnöm kell azzal, miért is nem kaphattam meg azt az anyai szeretetet, ahogy arra nekem szükségem lett volna? Amiért küzdöttem egész gyerekkoromban.
Azután egy következő játékban én leszek az a szereplő, aki nem tudja kifejezni a szeretetét, egyszerűen azért, mert nem tudja hogy kell?
Végül mégis megélhetem - egy még meg sem született gyermekként - milyen érzés, ha valakire nagyon vágynak és gyengédséggel, szeretettel, elfogadással, kíváncsisággal fordulnak felé? Amit én sohasem élhettem meg, vagy egész egyszerűen csak már nem emlékezhetek rá.
Kisvártatva én leszek a Hang, ami nem jön ki a főszereplőnk torkán amikor szüksége lenne rá? Hisz, én is ettől szenvedtem és hónapokig kutattam az okát a saját életemben…és még sorolhatnám a számomra kis csodákat jelentő élményeket. Így történhetett meg az is, hogy hónapok küzdelmei után végre őszintén és jó érzésekkel meg tudtam alkotni az ideális családi fotómat, ami most már tényleg az enyém.
Anya, gyermek, belső gyermek, erő, érzelem, újjászületés, család, nőiség, elfogadás, elengedés, düh, lezárás, ordítás, feszültség, küzdelem, soha eddig ki nem mondott szavak…
Ismét szép kis pakkal tértem haza. Nem ismertük egymást, sokakkal sohasem fogok találkozni többé, mégis nagyon sok közös van bennünk. Közös történetek, közös érzések, közös megélések. Nem vagyok egyedül.
Anucz Móni
Játékvezető Képzős