Ezen az oldalon részleteket olvashatsz olyan emberek élményleírásaiból, akik részt vettek valamilyen programunkon. Leveleikből kimásolt gondolataikat azért tesszük nyilvánossá, hogy ezáltal első kézből kapj benyomásokat a módszer gyakorlati működéséről, a játékok során átélt különös élményekről. Helyenként egy-egy összefoglaló játékleírást is olvashatsz, melyek egy teljes folyamatról adhatnak vázlatos képet. A sok-sok visszajelzésnek mindez csak a töredéke, az olvasnivalókat folyamatosan töltjük fel ide, ezért, ha már nem először vagy ezen az oldalon, fusd át elejétől végéig, hogy megtaláld, amit még nem olvastál...

Az első találkozásom a SzomatoDrámával olyan mély benyomást tett rám, hogy a nap többi részében csak a hihetetlen, nem hiszem el, állapotba kerültem. Hozzá kell tennem, hogy már olvastam a SzomatoDráma atyjának Buda László: Mit üzen a tested című könyvét, tehát elméletben ismertem a „játékot”, de ami ott történt az teljesen meglepett. Más módszerekkel is találkoztam már, agykontroll, hoponoponó stb., de ez az érzés, átélés merőben új volt. ... Annyi megható pillanat volt a játékban, hogy sokszor a könnyeimmel küszködtem, és még mindig csodával tölt el, amikor életre kel egy játék. Akár szereplőként, főszereplőként vagy rendezőként vettem részt egy játékban, bármennyire is úgy gondoltam, hogy ez nem az én történetem, a játék végére kiderült, hogy nagyon is van közöm az egészhez. Minden játékban benne vagyok én is, mindegyik gyógyít és tanít. A szeretetre. ... Az sem elhanyagolható körülmény, hogy testi panaszaim 2 nap múlva eltűntek. (É)

Hittem benne addig is, hogy a betegségek a szomatodráma-játék során belső lelki folyamatokká, mintákká fognak átalakulni, és ezt tapasztaltam is korábban, de tényleg döbbenetes volt, hogy két különböző csoport különböző szereplői ugyanazokat az érzéseket kezdték érezni, és ugyanazt az alakzatot vették fel a játék végére. Ugyanaz volt tehát a konklúzió két különböző témámnál. (K)

Volt bennem egy kis szorongás amiatt, hogy hogyan tudom én eljátszani egy másik ember szervét vagy tünetét. Honnan fogom tudni, hogy mit kell csinálni? Mennyire lesz ez tudatos, illetve mennyire tudom majd a tudatomat kikapcsolni. A játékban az „ödéma”-szerepét kaptam. Szerencsére nem volt időm gondolkodni rajta, hiszen a főszereplő rögtön „elrendezett”, megmutatta a helyzetemet. És ebben a helyzetben rögtön „érezni” kezdtem, „beindult” bennem valami. Nem a tudatom alapján tettem azt, amit tettem, nem is tudom igazán, hogy mi alapján működtem. Mindenesetre az a lényeg, hogy mindannyian bevonódtunk érzelmileg, és a játék működött!!! A főszereplő meg tudta jeleníteni azt, ami benne feszültséget keltett, és ez a feszültség feloldódott benne azáltal, hogy érzelmileg beleengedte magát, intenzíven átélte a fájdalmát (zokogás) és meg is fogalmazta. Nagyon érdekes volt a játék során, hogy a testi szintről indultunk (láb, ödéma, félelem), és a kialakult konstellációban a főszereplő felismerte a gyerekeit, az ő kapcsolódásukat egymáshoz (váltás a családi színtérre), és még ezen is túllépett: a kialakult helyzet előhívta belőle az eredendő családjában kialakult kapcsolatrendszer mintázatát (apa, anya, apai nagymama és a főszereplő mint lánygyermek), és mindez felszakította a lelkében lévő fájdalmat, amelyet gyerekkorától hurcol magában. Ez lehet az a lelki mintázat, amely most, aktuális élethelyzetében aktiválódott benne.

Döbbentes újra és újra megélni, mennyire egyértelműen érkeznek meg az érzések, ahogy a szerepeket megkapjuk. Sok szerepben lehettem, most azt szeretném bemutatni, mikor MÉHet játszottam egy kis EMBRIÓval. A probléma az volt, hogy nem tud megtapadni az embrió. A Főszereplő társunk beállított minket egykezdőképbe, ahogy ő elképzelte a belső viszonyokat. Én alapvetően egy nagyon elfogadó, alkalmazkodó ember vagyok, de ahogy megkaptam a MÉH szerepét, azt kezdtem érezni, hogy ez az EMBRIÓerőszakos, kihasznál, szeretnék vele kapcsolatban lenni, de nem így, hogy beletelepszik az ölembe, és túrja magát, hanem „felnőtt módon” akarok kötődni. Próbáltam felültetni, a szemébe nézni, de ő megsértődött, nem akart sehogy kapcsolatba kerülni velem. Hiába mondtam, hogy de én szeretnék, csak nézzen rám, ő nem akart rám nézni. Sőt, olyan dühös lett, hogy elküldött. Rosszul esett, de arrébb mentem. És valahogy nem megsértődtem, hanem leszelídültem. Elfogadtam, hogy ő nem tud „felnőttként kötődni”, ahogy én vártam, hanem nekem kell hozzá alkalmazkodnom, nekem kell megadnom neki, hogy tudjam jól szeretni, úgy, ahogy neki jó. Visszamentem hozzá, és megengedtem, hogy az ölembe fúrja magát, és elrendezze a kezem, hogy simogassam. Nagyon szép volt megélni a teljes elengedést a kezdeti befeszülés után, és adni, amire szüksége van úgy, ahogy neki jó. (N)

Már nagyon fiatalon rengeteg gondom volt, pajzsmirigybetegség és endometriózis egy hatalmas cisztával. Persze az orvos elmondta a végítéletet, műtét, gyógyszer, gyerekre ne is számítsak. Akkor úgy döntöttem, hogy más útját keresem a gyógyulásnak, így találtam a szomatodrámára. A legjobb döntés volt, amit hozhattam, ugyanis most augusztusban megszületett a kislányunk, mindenféle műtét és gyógyszeres kezelés nélkül. Tényleg elképesztő az emberi test! Olyan csodás, ahogy a pici rizsszemből, akit az első ultrahangon láttunk, hogyan lett gyönyörű, életerős kisember, pedig a nyugati orvoslás szerint itt se lehetne! Nagyon köszönjük, hogy ilyen kitartással eljuttatod az emberekhez a szomatodrámát, sok erőt hozzá a továbbiakban is, mert sok hasonló történet van, mint a miénk! (A)

Páros játékban a társam elmondta, hogy a gyomra szokott fájni, és ez minden esetben konkrét lelki eseményekhez köthető. Ezután megkért, hogy feküdjek le a földre és gömbölyödjek magzat pózba. Nagyon érdekes és talán egy kicsit ijesztő is volt, hogy egyből, amint belekerültem ebbe a prózba, fojtogató légszomjam lett és körülbelül fél percre rá már a gyomrom is hihetetlenül elkezdett fájni, alig kaptam levegőt, és egyből a hátamra kellett hogy forduljak. A társam tekintetén azt láttam, hogy szinte megbánta, hogy átadta nekem ezt a testi érzetet, nagyon sajnált, és bocsánatot is kért, de addigra én már annyira mélyen benne voltam ebben a megélésben, hogy nem igazán tudtam neki semmit mondani. Beletelt pár percbe, amíg sikerült annyira összeszednem magam, hogy lélegezni és beszélni is tudjak. ... A játék során az jött elő, hogy a társamnak jobban ki kéne állnia magáért és az érzéseiért, hogy egy kicsit talán túl önfeláldozó, ezért most egy olyan patthelyzetben van, amibe külső szereplők által került, és nem mer változtatni rajta. ... A Játék végére kellemetlen testérzeteim teljesen feloldódtak. ... A módszer hatásosságát bizonyítja, hogy a következő alkalommal, vagyis egy hónappal később rákérdeztem a társamnál, hogy volt-e azóta gyomorfájdalma, és azt jelezte vissza, hogy azóta egyáltalán nem! ... Megdöbbentő élmény volt az is, amikor a játék másnapján a saját életemben én kerültem olyan személyközi helyzetbe, amikor nem mondtam ki, amit gondolok, nem álltam ki az érzéseimért, hirtelen ugyanaz az erős gyomorfájdalom tört rám, amit a játék során megtapasztaltam. A gyomorfájás egyébként nagyon jó iránytűnek bizonyult a saját élethelyzetemben!:) (K)

Egy hölgy semmilyen orvosi választ nem kapottarra, hogy miért működik alul a pajzsmirigye. Több feltételezés van: depresszió, idegrendszer, nyirokrendszer, fáradtság, szívritmus zavar. A játékban megszemélyesíti mind az ötöt, és elrendezi egymás mögé úgy, hogy a szív elöl egyedül megy, a többiek párban követik őt. Amikor megkérdezem milyen érzés ezt nézni, azt mondja, olyan, mint egy gyászmenet. Ekkor a játék vezetője kéri, hogy nézze úgy őket tovább, mint egy gyászmenetet. Ebben a pillanatban a Szívritmuszavar elesik és azt jajgatja, hogy segítség. A lány elkezd zokogni, elmondja, hogy az apukája elesett, meghalt. És csak ő nem volt ott. Ezek után már az apukáját megszemélyesítő szereplőhöz beszél, aki elmondja nem tud elszakadni a lányától még holtában sem, mert annyi mindent elrontott és fáj neki. Az Apa is zokog. Elbúcsúznak egymástól. Mindenki megnyugszik. A végén az összes szereplő ringatózva összeáll. (B)

A főszereplő halkan elmondja, hogy egy heg van a mellében. Műtéti előjegyzése már megtörtént. Szeretne önvalójához közelebb kerülni, érezni és érteni, mi zajlik benne. Engem kér fel a Heg szerepére, majd megnevez és kiválaszt egy Mell és egy Méh játszótársat. Előbb tekintetével teremti meg az érzelmi kapcsolatot, majd szavakkal is kér, biztat bennünket, elevenedjünk meg. ... Az együttes jelenlét átható ereje azonnal birtokba vesz. Elerőtlenedem, majd pillanatról pillanatra mélyülő, bénító letargiába süllyedek. Végtelen kimerültség lep el, erős nyomást érzek a mellkasomon, még a légzés is nehéz. Állva maradni képtelenség, húz a föld, lefekszem. Összekucorodom egészen kicsire, védtelennek, kisszerűnek és hiábavalónak érzem magam. ... Aztán megszűnik a világ, egyedül vagyok. Sírni kezdek. Előbb csak magamban magamnak, később hallhatóan is azt hajtogatom, hagyjanak elmenni, nekem itt már nincs dolgom. De nem történik semmi, úgy érzem megállt az idő, mindegy is már, mi lesz. ... Jóval később érzékelem, hogy Mell és Méh összeborulva állnak, és aggódó figyelemmel néznek. Hogy teljesen egymásra hangoltak, nagyon szeretik egymást és engem is, erről semmi kétségem. Nem szólnak, csak néznek, felém fordulva mély bánattal, de mintha láthatatlan fal állna közöttünk. Ettől még rosszabb. Szeretnék megmozdulni, valahogy mégis elérni őket, kapcsolódni, szólni hozzájuk, csinálni valamit, de nem megy, tehetetlen vagyok. ... A főszereplő könnyei megerednek. Int játékvezetőnek, köszöni, befejezné ezen a ponton. Tisztító erejű volt a játék körünk minden résztvevője számára. ... Egy későbbi alkalommal a Főszereplő elmondta, hogy azokban a percekben született meg benne a felismerés: Heg elhalt magzatuk volt, Mell és Méh pedig ők a férjével, a szülőpár. Férjével mindketten 1-1 gyermekkel érkeztek a házasságba, az elhalt magzat lett volna az első közös gyermekük, akit nem sikerült eddig elengedniük, meggyászolniuk. (Ma már 4 gyermeket nevelnek közösen). (É)

Bal alkaromon „teniszkönyök” türemkedett ki fájdalmasan, ami többször mozgásképtelenné is tett. A szomatodráma Játékban a FÁJDALMAT, ÍZÜLETET és a CSONTKINÖVÉST választottam ki szereplőknek. Néhány perc múlva, amikor a spontán játék folyamán a FÁJDALOM megpróbált befurakodni CSONTKINÖVÉS és ÍZÜLET közé, CSONTKINÖVÉS láthatóan feszült lett, és elkiabálta magát: „Menj innen! Nem látod, hogy csak Vele (ÍZÜLET) akarok lenni!" Ezen a ponton történt meg bennem a felismerés, hogy ki kicsoda a saját játékomban/életemben! A CSONTKINÖVÉS – a férjem, a FÁJDALOM – a lányom, az ÍZÜLET – én vagyok. Patakzott a könnyem, mert ilyenmondatok (konkrétan:„Nem látod, hogy Anyával akarok beszélgetni! Menj fürdeni!.") sokszor elhangzik otthon a férjem és lányom közt. ... Sokszor érzem kettőjük közt magam úgy, mint egy „ízület”, mint egy kapocs/kapcsolódás. Lányomvalóban „furakszik” kettőnk közé sajátos kamaszos eszközeivel (ha szükséges fájdalmas szavakkal). A férjem meg igyekszik „kitüremkedni”, figyelmet kapni. ... A szembesülés, felismerés, megengedés, majd a hazafelé tartó úton a játék lelki elfogadása, és az itthoni elmesélések után (páromnak, lányomnak is), gyógyult meg úgy a könyököm, húzódott vissza a helyére egy hét alatt, hogy azóta nyoma sincs (pedig ez már több mint egy éves tünet volt). Megbeszéltem, elfogadtam magamban, hogy nem lehetek köztük villámhárító. Lányommeg elfogadta türelemmel a sorrendet, hogy apukája is szeretne esténként velem beszélgetni. Érezhetően javult kettőjük kapcsolata is. (K)

A főszereplő emésztési problémájára keresett megoldást. Én a bélbolyhokat alakítottam. Igazából a játék menetére nem emlékszem. Annyira ráhangolódtam a szerepre, mely igazán boldog, felemelő, roppant vidám, igen mozgékony, szinte légiesen könnyed, szabad érzés volt! Ez az állapot, az egész játék idejére kitartott. Hihetetlen volt számomra, hogy egy szerep menyire magával tudja ragadni az embert. A mező ereje így hat a résztvevőkre. Szerepben lenni, olyan, mintha egy különös távcsövön keresztül látnánk a történéseket. Így utólag értettem meg, hogy a hasznos, havan Vezető is a játékban, hiszen a szereplők, abban az „elragadott” állapotban, képtelenek lennének koordinálni a játékot. Izgalmas, hogy a szerepekben, milyen új élményeket, érzéseket ismerhet meg az ember!!! (Zs)

A főszereplő elmondta, hogy nagyon erős fájdalma van, a csigolyái összecsúsztak, hatalmas a nyomás a gerincén. Kiválasztotta a két csigolyát megtestesítő személyeket. Egyikük teljesen összegörnyedve a térdére hajolva, a sarkán ülve próbált levegőhöz jutni, de a rá nehezedő nyomástól szinte fulladozott. A másik csigolya az előzőn görnyedt, teljes súlyával szinte agyonnyomva azt. (...) Ömlöttek a főszereplő könnyei a kép láttán. Az alsóra mutatva azt mondta: „Ez vagyok én, a felső az anyukám. (...) A játék vége felé Anyuka rádöbbent, hogy a fia iránti vágyakozásban minden terhet a lányára aggatott, azzal ekkora fájdalmat okozva neki. Azt mondta könnyek között, hogy mélységesen sajnálja. A lány érezte a megkönnyebbülést, sírva átölelte édesanyját és szinte teljesen felegyenesedett. Úgy érezte, most megkapja azt a szeretettel, gondoskodással teli figyelmet, amit másodszülött lányként soha nem kapott meg. Anyuka a fiát mindig előtérbe helyezte, mindig ő volt a fontos. A kislány mindig meg akart felelni anyának és az egész világnak. Eddig a pillanatig – már felnőtt nőként – tele volt komplexusokkal, önértékelési problémákkal. Ennek oldódása most megindult. (...) A főszereplő nő feloldódott játékbeli édesanyja ölelésében és együtt ringatóztak még egy ideig. A játék végén pedig ezt mondta: „Ezt álmomban sem mertem remélni. Sokkal többet kaptam, mint amennyit akár vágyni is mertem volna. Hálás vagyok." Mindenkinek megköszönte a segítséget, s tökéletes, egyenes testtartással, fájdalommentesen, boldog mosollyal az arcán távozott. (B)

Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyreható érzelmek a felszínre jöhetnek belőlem! Még ma is hihetetlennek tűnik! (...) Az elmúlt három évben mást sem tettem csak kerestem a megoldást, többféle teknikával is próbálkoztam, hogy „feloldozást” kapjak. Egyedül a szomatodráma segített, itt tudott megjelenni legtisztábban a valódi, segítő felsőbb intelligencia egy embertársamon keresztül!!! Bárhogyan is van ez az egész, az élmény az enyém, hazahozhattam, itt van ma is velem és segít, támogat, gyógyít! Nem azt érzem, hogy egy idegen ember eljátszott ott valamit, azt érzem még ma is, hogy a saját magzatommal találkoztam, aki nagyon fontos információt osztott meg velem! Ezáltal azt gondolom,hogy a szomatodráma egy olyan információs közeget tud teremteni, melyben az emberek nem csak gyógyulni tudnak, hanem az egyéni megtapasztalások által az egyedfejlődést is támogatja, amely természetesen kihat a csoporttudat fejlődésére is. Nagyon hálás vagyok a teknikáért, jó lenne ha minden családba eljuthatna!!! (Zs)

Egy régi fájdalmas élményemet, érzésemet, gondolatomat alakítottam át, egy általam feltételezett rosszindulatot jóindulattá. Megértettem, hogy 15 évvel ezelőtt ennyi telt a férjemtől és ez a maximum volt tőle. Ő jó akart lenni hozzánk, csak nem tudta hogyan kell, kellene mindezt tenni. Azóta is sok olyan élethelyzet adódott, amikor rosszindulatot éreztem. Rájöttem, mindez az én világomban van így és ő jó akar lenni. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt elfogadjam. Ebben a játékban fantasztikus élmény volt eljutni oda, hogy felhagytam a jó és a rossz megkülönböztetésével, képes voltam megnyitni magam az érzések előtt és úgy tapasztalni, ahogyan vannak. ... Egy rég olvasott mondat jutott eszembe, amit Thondup Tulku Rinpocse: A tudat gyógyító ereje című könyvben írt és nagyon találó rám nézve. „Milyen csodálatos, hogy végre megleltem a megpróbáltatás gyökerét, és megszabadulhatok ettől a rákfenétől, ami már olyan régóta kínozta életemet és felmenőimet." ... A játékom utáni pár nappal kaptam meg a citológiai eredményt, ami alapján azonnali műtétet javasoltak. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy épp most járok SzomatoDráma képzésre, továbbá azért, hogy játszani tudtam a tünetemmel. A műtéten túl vagyok és örömmel fogadtam a sebésznek az elbeszélését arról, hogy nem volt könnyű megtalálni a korábban jól kitapintható tumort. Elbújt, visszahúzódott két izomrost közé, valamint 4,5cm-ről 1,5cm-re zsugorodott. Jó érzés hinni, hogy hatottam rá. (T)

Jobb karba sugárzó intenzív vállfájdalommal léptem be a játékba. (...) Ahogy belehelyezkedem a szerepbe, érzékeltem az áramlást, ami érkezett felém a másik szereplőtől, de nehezen tudtam átadni magam. Valami, valaki hiányzott számomra a hátam mögül. Amikor ezt kimondtam, a Feszültség képviselője közelebb jött. Odaállt a hátam mögé. Ez nekem nagyon jó érzés volt, stabilitást, biztonságérzetet adott. Így már akadályok nélkül érzékeltem valami végtelen egységet azzal, aki ott ült velem szemben. Végre el tudtam fogadni egészemben azt, ami áradt felém. Megérintett, folytak a könnyeim. Majd megöleltem egyenként a szereplőket, megköszönve a játékukat. S közben „észre sem vettem”, valamikor eltűnt a fájdalom a vállamból a játék során. Tudtam ölelni fájdalom nélkül, s mikor a fájdalom képviselőjének köszöntem meg a játékot, egy nagyot roppant ölelés közben a vállam. Amikor ezt elmondtam neki, jót mosolyogtunk rajta.. (K)

A főszereplő a farokcsontjánál jelentkező fájdalommal szeretett volna játszani. A játékban három szereplő volt: a farokcsont (ez voltam én), az „egyik valami”, amit a frokcsont nyom, és a „másik valami”, amit a farokcsont nyom. ... Amint bekerültünk a játék terébe, valahogy rögtön éreztem, hogy férfi vagyok. Olyan magabiztossággal és erővel léptem fel, ahogy nőként nem szoktam. (A kívülállók még azt is visszajelezték, hogy a hangom is megváltozott, mélyebb lett.) Az egyik szereplő rögtön hozzám kapcsolódott, megfogtuk egymás kezét, és mély szeretettel és szerelemmel néztünk egymásra. Tudtam, hogy vele összetartozom. Ott volt viszont a harmadik szereplő, aki egy idő után közénk akart állni, be akart furakodni, megfogta a „párom” kezét, el akarta szakítani tőlem. Olyan mélységes felháborodást, sértettséget, féltékenységet éltem meg, amit talán a saját életemben eddig soha. Vérig voltam sértve a „harmadik” megjelenésétől, és legszívesebben otthagytam volna az egészet a fenébe. Maradjatok magatoknak, én ezek szerint már nem vagyok elég jó, nem vagyok megfelelő, akkor csak legyetek ti ketten, én innen lelépek. Voltak még próbálkozásaim a harmadik szereplő „kiiktatására”, de ezek nem jártak sikerrel. A főszereplő itt már tudta, hogy ki kit képvisel, és az én szerepembe szerette volna becserélni magát. Miután ez megtörtént, számára fontos és hasznos felismerésekkel zárult a játék. (J)

Tumor marker vizsgálaton az AFP értékem évek óta nagyon magas. A játékomban szereplő szervek a máj, vér és az agy voltak. Beállítottam a szereplőket: a májat leültettem a vért mellé, az agyat pedig föléjük állítottam. Már az első pillanatokban a máj nagyon rosszul érezte magát... a vér próbálta őt tartani, de nem bírta, leengedte a szőnyegre. Csak feküdt a szőnyegen és szenvedett, a vér átölelte, simogatta és kiáltott az agynak, hogy segíts. Az agy azt mondta nem tudok és nem ment közelebb,a vér hiába nyújtotta a kezét .A máj megszólalt: „fázom, ráz a hideg, lázas vagyok, takarjatok be”. Ebben a pillanatban elállt a lélegzetem és megrogytak a lábaim. Ez itt az édesanyám haldoklása – pont ugyanezeket a szavakat mondta, amikor jöttek a láz rohamok. Ez 1990-ben történt (januárban közölték az orvosok, hogy vastagbél rák áttét a májon, maximum 1 hónapja van hátra). Felismertem tehát a májban édesanyámat, a vérben önmagamat, az agy pedig édesapámat. A májat képviselő szereplő közölte, hogy kómába fog esni. Ekkor beálltam a vér helyére, és most már én tartottam a karjaimban anyámat, épp úgy, mint akkor mint 24 évvel ez előtt. Anyám elmondta hogy elfáradt a teste elakar menni, engedjem el. Fogadjam el azt hogy el akar menni. Elbúcsúztam tőle. Kértem, hogy bocsásson meg nekem, és elmondtam, hogy megértem és elfogadom a döntését, hogy ilyen korán itt hagy engem. Ott akkor sikerült elengednem a 24 éve hurcolt haragot magamból, hogy én anya nélkül maradok, hogy a gyermekem nem ismerhette a nagymamáját ... és sírtam. Sírtam, amit nem tettem meg anyám temetésén, azt most itt pótoltam . Csodálatos ajándékot kaptam a szomatodrámától – szinte hihetetlen, ahogy a szereplők megelevenítették az életem egy részét, pedig semmit nem tudtak erről, rólam, mégis minden szó ugyan az volt, minden ugyanúgy történt, mint akkor. Köszönöm! (Á)

A főszereplő a fia tejcukor-érzékenységét szeretette volna jobban megérteni-megérezni. A játékban fiát, saját magát, és a betegséget jelenítette meg, én kaptam a tejcukor-érzékenység szerepét. Ahogy beállított a főszereplő minket, egy csapásra iszonyú erős féltékenységet, féltő dühöt, maró irigységet éreztem a másik két szereplő iránt, akik szemlátomást nagyon szerették egymást és összetartoztak. Fájt a gyomrom, rázott a hideg a féltékenységtől. Nem láttam másnak őket, tényleg anya-fia állt előttem – de azt nem éreztem, hogy én ki vagyok, ember, vagy betegség, tulajdonság, vagy fogalom. Az elejétől fogva erős késztetést éreztem, hogy elszakítsam őket egymástól, de nem értettem, miért, csak azt tudtam, hogy a fiú az enyém... Aztán a főszereplő beállt a saját szerepébe (anya)... Nem emlékszem, hogy szavakkal mondtam-e, vagy egyszerűen ráéreztünk mindannyian, de egy idő után lefeküdtem a hátamra, a szereplők pedig leültek a földre, én pedig becsuktam a szememet és a fejemet az ölükbe tettem. A fiú egy idő után nyújtotta a kezét felém, öröm volt megfogni, kapcsolódni hozzá, de az anya továbbra is elutasító volt velem. Ekkor már nagyon békés, harmonikus állapotban voltam, azt éreztem, kezdem megtalálni a helyem, de egy belső késztetés miatt mindig az anyára kellett néztem, aki nem akart látni, vagy elfogadni. Egy idő után a sírás kerülgetett, majd el is sírtam magam, és annyit mondtam: „vedd már észre, hogy én is itt vagyok, ne utasíts el többé, próbálj elfogadni, megszeretni végre”. A főszereplő ezen a ponton értett meg valamit, itt élt át valami fontosat. Végre odanyújtotta a kezét, mindkettőjükhöz tudtam már kapcsolódni. Mélységes nyugalom szállt meg, és ők is érezték, hogy azáltal, hogy elfogadtak, befogadtak, ők is megnyugodhatnak, már nem kell félniük tőlem, nem választom szét többé őket. (K)

Felismerésként hasított belém, hogy az Élet már hány oldaláról próbálta mutatni nekem megtapasztalandó dolgaimat, ám én egy kicsit letakart szemmel közlekedtem, nem nagyon akartam meglátni tanulnivalóimat. Gyerekkori történések miatt nagyon erős „bástyával” vettem magam körbe, felvérteztem magam a bántások, csalódások ellen. Ez a régi érzés, valamint életem történései (egyedül felnevelni két gyermeket, helytállni, megteremteni, megmutatni, bizonyítani, nem gyengének mutatkozni…) nagyon megkeményítettek. A keménységen kívül az „önfejűséget” is megtanultam, hiszen soha nem volt kitől tanácsot kérnem, nem volt kivel osztozni a terheken, így csak a magammal való konzultációt szoktam meg, nem figyeltem másra. Nem is nagyon mertem hinni másban, folyamatosan féltem a csalódástól, kudarctól. Ilyen készlettel nem tudtam megélni a könnyed, szeretetteljes egység állapotát! Ám most ez a hozzáállás megváltozott! Mertem engedni, hogy történjenek a dolgok, mertem bízni és hinni. Rájöttem, hogy az erő nem a hangos, erőteljes hangnemben, utasító viselkedésben rejlik, rájöttem, hogy nem kell mindig erősnek lennem. „Csodaként” éltem meg a kérés lehetőségét, az adás, az elfogadás lehetőségét. Megtapasztaltam, hogy ez egy másfajta, sokkal jobb erő. Lággyá válhatok, egységbe kerülhetek önmagammal, kapcsolatba kerülhetek részeimmel, tudok sikeres kapcsolatot teremteni! A megtapasztalt élmény hatalmas erővel bírt, mély nyomot hagyott bennem. Ízületi problémáim nem jeleztek újra! ☺ (E)

Nagyon jó dolgokat hoz számomra, ha szereplő lehetek egy játékban. Mindig tanulságos és soha nem véletlen, hogy milyen szerepre választanak ki. Később, amikor a játék már lezajlott és engedem, hogy a folyamatot már mint „kívülállóként” szemléljem, jönnek a felismerések. Mindig felbukkannak, s ezeket nagyon szeretem, rengeteget hoznak úgy, hogy csak megtörténik a játék során, s utána közvetve az enyémmé is válnak. (O)

A főszereplő gerinc problémájának okára kívánt ránézni . Szereplőnek választott engem mint "gerinc", a másik két szereplő "bal és jobb oldali hátizom" voltak. Beállított minket a szerepbe: én középen, két oldalamon a hátizmok. Az első elmozduláskor megfogtak, és egyikük tolt a másik húzott. Én ettől a két irányban rám ható erőtől ugyan úgy átéltem a fájdalmat, mint a főszereplőm gerince. Érzelmileg kiszolgáltatva éreztem magam, hol elindultam, hol vissza rántottak vagy megtorpantam a rám ható erőszaktól. Mentem volna meg nem is. Döntésképtelenség, tehetetlenség érzése járt át. Nem tudtam menjek vagy maradjak, mert így is úgy is rángattak. A "hátizmok" közben jól érezték magukat és igényük volt arra hogy engem rángassanak, nem akarták ezt abba hagyni. A főszereplő elmondta, hogy a gerincben felismeri önmagát – az érzelmek melyeketközvetítettem számára, nagyon is ismerősek neki. Ez a kép itt az Ő élete, évek óta ebben a lelki állapotban van. A "hátizmok" a családja, akik hol engedik hol vissza húzzák őt, ahogy éppen nekik jó. A főszereplő megkérte a hátizmokat, hogy kicsit engedjék a gerincet szabadon, ez nekem gerincnek nagyon nagy megkönnyebbülés volt. Ezek után már jó érzéssel tudtunk összekapcsolódni. Érdekes volt átélni ezt a szerepet... nem véletlen, hogy engem választott erre a szerepre... mintha ismerős lenne ez nekem is. Elkezdek valamit nagy lendülettel, mert úgy gondolom ezt nekem lehet, aztán visszahúz vagy leköt a családom és mégse lehet. Megbeszéltük a játék után, hogy mind kettőnknek azt mutatta ez a történet, hogy ne hagyjuk magunkat ugráltatni, jelöljük ki a határainkat. Akkor is menjünk előre, ha rántanak rajtunk jobbról is meg balról is. (Ez egy plusz ajándék a szomatodrámától, hogy másvalaki játékábangyakran megjelenik a saját életünk egy fontos része. Együtt játszunk és együtt gyógyítjuk egymást... (Á)

Mindig is úgy gondoltam a refluxomra, mint a lelkemben zajló feszültségek, folyamatok testi megnyilvánulására, de az elmúlt 6-7 évben már többször is megtalálni véltem a tüneteim lelki gyökereit. Ehhez képest most pár perc elteltével arccsapásszerűen szembesültem azzal, a kialakult kép és dinamika nem valami múltbeli eseményre, hanem a jelenleg a szűk családomban zajló történésekre enged rálátni.... A játék után, arefluxom bár (még!) nem szűnt meg teljesen, az elmúlt időszakban sokat javult és már tudom, mindig figyelni fogok rá, hiszen ő a tudatalattim vészcsengője. (A)

Az első kivetített találkozás a testemmel – katartikus élmény volt, könnyeket csalt a szemembe. Csak álltam ott vele szemben és mérhetetlen hálát és szeretetet éreztem. Érdekes volt, hogy erősnek, egészségesnek, fényesnek, szelídnek és tökéletesnek láttam a testemet. Lassan közelítettem hozzá, finom kis mozdulatokkal... szinte, csak azt soroltam, mit köszönök neki és miért kérek bocsánatot... csodálatos, kegyelmi állapot volt, meglátni azt a testet, ami most a templomomként van itt velem. (N)

Játszani mentem, és közben gyógyultam. Gyermekkorom legnagyobb ajándéka, hogy képzeletem szárnyán mélységesen belemerülhettem különféle játékos szerepeimbe, és ezáltal színesre festhettem a világot, amiben éltem. Mindez ösztönös, spontán, természetes, örömteli és csodás volt! Aztán ahogy belenőttem a felnőtt világba, már csak valamiféle hiányként jelent meg ez az örömteli, katartikus valami, amiről fogalmam sem volt már, hogy mi az… elfelejtettem játszani. Én, az „okos és komoly” felnőtt, elfelejtettem játszani, elfelejtettem örömtelien gyermeki lenni… és pontosan ekkor történt valami: ez a hiány megteremtette a lehetőséget. Ez a lehetőség a Szomatodráma megismerését hozta el. Jelentkeztem az ismeretlenre a Szomatodráma alapképzésre, ahol a játékos megéléseim során teljesedhetett ki a bennem élő gyermek. Egyik alkalommal az átélt szerepek olyan energetikai fordulópontot hoztak létre a játéktérben, amiben a felismerés és megértés nem csak a főszereplőt gyógyította és a játékkal összekapcsolt megélések szereplőit, hanem azt a hasogató és mindentől függetlenül jelenlévő fájdalmat is (konkrétan a hasogató fejfájásomat), ami a játéktérbe kimondatlanul hoztam magammal. Ez a felismerő és megértő gyógyító energia mintegy bizsergő érzéssel szó szerint kihúzta a fejemből a fejfájás érzetét a játék lezárásakor. Egyik pillanatról a másikra történt minden, anélkül, hogy bárki más rajtam kívül tudott volna a fájdalomról. Én csak játszottam és közben a TÉR energiája gyógyított. Ehhez hasonló élmény részese még sohasem voltam. Köszönet érte!

Minden történet minden eset nagyon különleges volt, amiben szereplőként részt vettem, akár szívszorító, könnyfakasztó (mint egy találkozás meg nem született gyermekkel vagy testvérrel), akár egy szeretetteljes, pozitív játék, amiben az "abszolút szeretet"-tel találkoztam (például, ahogy egy anya magához öleli a gyerekeit és megköszöni, hogy vannak). Az összes játékban a közös az volt, hogy „csak” a testem érzeteire és az érzéseimre figyeljek. Ez az érzelmi hullámvasút akkor is sokszor nagyon érdekes és értékes volt számomra, amikor nem én voltam a főszereplő, ahogy pl. egy torokszorító érzésből hirtelen egy személy lesz... egy szerv fájdalmából, görcseiből elengedés és megkönnyebbülés születik... A legszebb az egészben hogy az elején minden áron meg akartam érteni, hogy mi történik, és most, a tanfolyam végére már tudom, hogy nem kell érteni, csak hagyni megtörténni a dolgokat. (Zs)

Egy 50 körüli hölgy a bal csípőjét fájlalta, enyhén sántított. A tünet hónapokkal ezelőtt kezdődött, és – bármilyen kezelés ellenére – egyre csak romlott. A szomatodráma játékban a forgóízületet, az idegpályát és az izmokat jelenítette meg 3 ember segítségével. A spontán játék során elég hamar felismerte az ízületet játszó személyben a férjét, a fájó idegszálban pedig önmagát, aki pár hónappal ezelőtt eldöntötte, önálló útra indul, férjétől elválik, magánvállalkozásba kezd – de aztán az elhatározást nem követték tettek. Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy egyik lába már elindult valamerre, a másik pedig ottmaradt... s ebből jött a sántítás. Mikor mélyen megértette, megérezte, és szívében elfogadta, hogy most egyszerre van benne két ellentétesnek tűnő vágy (az elutasítás, a szakítás, a nagy változtatás igénye és a helyzet elfogadására, az alkalmazkodásra, a változatlanság biztonságára való törekvés), a helyzet egycsapásra tisztává és áttekinthetővé vált. A játék adta kreatív teret arra használta, hogy továbblépési lehetőségekkel kísérletezzen, hogy túljusson a bénító ambivalencia-érzésen. Új ötletek jelentek meg benne a jövőre vonatkozóan, lelkesedése, életkedve visszatért, tünetei pedig azonnal enyhültek, majd pár hét alatt teljesen elmúltak. (L)

A múlt pénteki alkalom is megmutatta számomra, mennyire érdekes összefüggések vannak az érzések, hitrendszerek és a testi megjelenések között! Nemcsak mint pajzsmirigy szerezhettem érdekes tapasztalatokat, hanem saját élményként a vállfájásom és anyukám problémája között is nyilvánvalóvá vált az összefüggés. Avállfájás elmúlt és anyuval is picit könnyebb. Köszönöm Neked ezt az értékes módszert! (K)

A játékom témája: nyak-, váll- és hátfájás, mely az utóbbi egy évben szinte állandósult, és amin a heti csontkovácsolás, masszázs is csak időlegesen tud segíteni. Kiválasztottam a nyakat, a vállat és a gerincet, és beállítottam őket, ahogy éreztem. A nyak elé a vállat, és a gerincet a kettejük oldalához, mindkettejük vállát fogva. A nyak közömbösséget érzett, és hogy őt nem látják, vele nem foglalkoznak. A váll azt érezte, hogy ő valamit eltakar, ami mögötte van. Valami titok van ott, vagy valami ilyesmi. Ebben a pillanatban még értetlenül álltam: „Nekem nincs takargatnivalóm…” „Nem értem.” Ezek után megfordítottam a vállat, hogy lássa a nyakat, hátha úgy jobb lesz. Jobb is lett valamivel, de az a valami, amit takargatni kell, még mindig ott volt a váll szerint. Beálltam a váll és a gerinc helyére is, abban a reményben, hogy megérzek valamit ebből a „valamiből”, de semmi. Ekkor a váll azt mondta, hogy egy meg nem született gyermeket érez. Az első pillanatban ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor azt mondta a váll, hogy valami van mögötte, amit takarnia kell. „Milyen meg nem született gyermek???!” Aztán becsapott a villám… és eltört a mécses… /20 évvel ezelőtt volt egy abortuszom, amit nem dolgoztam fel. Jól lenyomtam érzelmi szinten. Beszéltem róla (tudják a hozzám közel állók, illetve bárki tudhatja, akivel ezt a témát érintjük), de úgy, mint egy „semleges” életeseményről. / Kiválasztottam a meg nem született gyermekemet. Ott álltunk, mindketten szerencsétlenül, fogalmam sem volt hogyan tovább. Egyikünk sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Azt éreztem, hogy szeretnék elbújni a többiek elől, kettesben maradni a gyermekkel. Sosem volt még ilyen érzésem, nem emlékszem rá. Bátran szembe szoktam nézni az érzéseimmel, és nem szokott gondot okozni a felvállalása. Most nagyon erősen éreztem, hogy ez csak kettőnkre tartozik, és nem akarom senkivel megosztani. Leültünk a földre, és úgy helyezkedtem, hogy próbáltam a többieket „kizárni”. Egy bizonytalan bocsánatkérés jött ki a torkomon… amivel a gyermek szeretettel, de mégis értetlenül állt szembe. Óriási volt. Abszolút hiteles. Mintha azt mondta volna: Mit akarsz 20 év után?... Lassan, óvatosan, de biztosan J közeledtünk egymás felé. Gyönyörű tükröt tartott. Azt éreztem – még két óra múlva is – hogy nem akarok mást, csak a karjaimban tartani. Sokáig. Nagyon sokáig… Hálás vagyok mindenkinek a játékért, nagyon nagy élmény volt szembesülni valamivel, amit lenyomtam, amiről azt gondoltam, hogy nem létezik, és látni – érezni – megélni azt, ahogy utat tör magának ez az elfojtott érzés. (A)

A főszereplőnek deréktáji fájdalmai voltak . A játékban megjelenítette az ágyéki csigolyákat és a keresztcsontot: szorosan, összepréselve egymás mögé állította őket. A szereplők kifejezték, hogy nagyon szenvednek így összezsúfolva. A keresztcsont különösen rosszul érezte magát, mert úgy élte meg, hogy az egész teher rajta van, és ha ellazulna, akkor minden összeomlana, az egész rendszer veszélybe kerülne.A játék során végül közösen eldöntötték, hogy kipróbálják a lazítást, mindenki felszabadult. A csigolyák és a keresztcsont is ellazultak, mocorogni, táncikálni, kommunikálni kezdtek, megtalálták a kapcsolatot, a legvégén megölelték egymást. Ez a találkozás, rendeződés minden csigolyára nagy hatással volt, mindegyikük bevonódott az ölelésbe, ringatták magukat, egymást. Percekig maradtak így, teljes egységben. A főszereplő saját családja kapcsolatrendszerét ismerte fel a keresztcsontjában és a csigolyáiban. Átélte, micsoda felszabadulás lehet az, mikor kipróbálunk valamit, amit eddig nem mertünk, pedig mindannyiunknak az lett volna a jobb eddig is. A játék után szinte azonnal jelentős változás állt be a tünetekben. Azt a visszaejelzést kaptuk a főszereplőtől, hogy mióta felnőtt, talán még sose érezte ilyen élőnek, mozgékonynak a gerincét. (M)

SzomatoDráma tanfolyam előtt pár nappal arra gondoltam, hogy most már itt lenne az ideje, hogy Én is rendezzek egy játékot. Nagyon erősnek és ambiciózusnak éreztem magam. Mikor eljött a tanfolyam napja, reggel már kétkedve ébredtem: vajon képes vagyok, a játék levezetésére? Az elején kértem a kiscsoportot, hogy pár percig figyeljünk egymásra, ha jól esik, vegyünk mély lélegzetet és próbáljuk az esetleges bennünk lévő feszültséget elengedni, ráhangolódni a játékra. Megkértem a főszereplőt, pár szóban mondja el, mi az, ami foglalkoztatja, mire szeretne rálátni. Semmit nem szeretett volna mondani. Én ezt elfogadtam, és Ő kiválasztotta a szereplőket. Az első az agy volt, a második az égő bőr, a harmadik a viszketés. Kérdeztem mit szeretne, a játékosok maguktól rendeződjenek el, vagy Ő állítja be őket. Az előbbit választotta. Sokáig nem találták a helyüket a szereplők. A viszketés folyamatosan kereste a kapcsolatot az aggyal és a bőrrel, szinte el akarta őket nyomni. Végül mind a hárman a földön feküdtek úgy, hogy a viszketés a másik kettőre féloldalasan ráfeküdt. Kértem a főszereplőt, ha gondolja, kérdezze még őket, hogy érzik magukat. Az agy és a bőr jól voltak csak magányosak, a viszketés pedig azt érezte, hogy tartozni akar valahová. Ekkor újra rendeződni kezdtek, felültek, egymás kezét megfogták, nagyon nagy szeretettel néztek egymásra és úgy érezték, hogy ők összetartoznak. Felajánlottam a főszereplőnek álljon be valaki helyére. Ezt nem akarta, de végül mégis beállt a játékba. Kérdeztem, hogy felismeri e valamilyen élethelyzetét? Éppen, hogy csak kimondtam a kérdést, már zokogni kezdett. Leült a szereplők mellé és hosszan sírt. Mikor megnyugodott elmondta, hogy a szereplőkben két elhalt és egy elvetélt magzatát látta. Elvesztésüket tudomásul vette, de az utóbbi időben egyre többet gondolt rájuk. Jó volt neki megélni a szeretet érzését feléjük, igaz, hogy elvesztette őket, de mégis hozzátartoznak és a család tagjai. Kértem mondja el nekik is, amit gondol, majd élvezzék az együtt létet, és a szeretet. Mit is mondjak... nehezen engedték el egymást, jó volt ezt látni! A játék végén köszönetet mondtunk egymásnak, és még párpercig csöndben ültünk. A játék kezdetén lévő feszültségem nagyon hamar elmúlt. Elkezdtem élvezni a rendezői szerepet! Nem éreztem, hogy ellennék akadva, vagy nem tudnám, mit kellene mondanom. Érzelmileg nagyon megérintett a történet pedig én nem kerültem ilyen helyzetbe, mint a főszereplő. Könnyeimmel küzdöttem. Egy kis kétely van bennem jó ez így, hogy a rendezőre ilyen mély hatással van egy játék? Aznap legszívesebben az összes játékot én rendeztem volna. Most már biztos vagyok benne, hogy képes vagyok rá ez felől semmi kétségem. Nagyon nagy önbizalmat adott és most még jobban érzem a késztetést, hogy mindent tudni akarok erről a módszerről! Köszönöm,hogy tanulhatom és hálás vagyok érte! (K)

Azt a feladatot kaptuk, hogy beszélgessünk saját testünkkel, melyet egy másik ember fog megjeleníteni. Szemben álltunk egymással, én kezdtem a beszédet. Még meg sem szólaltam, már könnybe lábadtak a szemeim. Ahogy megéreztem, hogy ott állunk csak mi, és minden más megszűnt körülöttünk. Bensőséges kapcsolat volt már szavak nélkül is. A mondatok nehezen jöttek. De aztán elindult. Elmondtam neki, hogy 42 évig azt hittem én szolgálom őt, de most jöttem rá, hogy ez éppen fordítva van. Megköszöntem neki, hogy ennyi mindent megtesz értem és kértem, hogy a mostani állandósult üzeneteit próbálja meg számomra érthetőbben kifejezni. Mert tudom, hogy jelezni akar, de nem értem tisztán, hogy mit. Megköszöntem neki, hogy minden üzenete ellenére mégis lehetővé tette nekem, hogy most itt legyek, hogy elhoztak a lábaim és itt tudok most állni előtte. Óóó, most így visszagondolva mennyi minden mást is tudnék neki mondani, annyi minden eszembe jutott . De akkor csak ennyi. Őszintén figyelt rám. Azt mondta, olyan jó a tekintetem, annyira el lehet veszni benne. Biztosított róla, hogy nagyon szeret és hogy ketten vagyunk csak egy egész. Megpróbál tisztábban szólni ezután hozzám, hogy jobban megértsem. Egy rendkívül bensőséges kapcsolat volt ez, olyasmi, mint amire mindig vágyik az ember a kapcsolataiban. De az, hogy a saját testemmel ilyen mély és őszinte minőséget megéljek, ezt sosem reméltem korábban. Ez egy nagyon jelentős pillanat volt számomra. Szerepcsere történt, s én váltam a másik fél testévé. Őszintén tudtam figyelni arra, amit mond. Kérte, hogy ne haragudjak rá, amiért az utóbbi időben elhanyagolt, de most egy nehéz időszak áll mögötte. Mindent megtesz azért, hogy visszatérjen a régi törődéshez, hogy újra megadja nekem, amit eddig. Biztosítottam róla, hogy megértem és nagyon szeretem és hogy én is várom a régi törődést. De tegye csak a dolgát és bízom benne, hogy visszatalál utána hozzám, én megvárom. A csengő finoman visszahozott minket fizikai valónkba, de a beszélgetés hatása alatt maradva megöleltük egymást és megköszöntük ezt a találkozást. (Gy)

A Főszereplő témája: férjével babát terveznek, de endometriózisa miatt aggályos a fogantatás sikere, másrészt nagyon komoly menstruációs görcsei vannak, de rengeteget fáj a hasa egyébként is. Szinte állandóan fázik és nagyon gyakran felfázik. A játékban engem kér először, hogy képviseljem a – szerinte – alap problémát, vagyis legyek az ENDOMETRIÓZIS. Bár semmi személyes kötődésem nincs a betegséggel, soha nem volt menstruációs zavarom, a szerep szinte ledönt, azonnal végignyúlok a szőnyegen. Halványan érzékelem a többiek jelenlétét, de nem tudom, ki kicsoda. Egyetlen „gondom”, hogy minél jobban beterítsem a szőnyeget, majd’ szétszakadok a nyújtózástól. Csak annyit tudok, hogy – bár nem esik jól – de terjeszkednem „kell”. Spontán próbálok minden szereplőt legalább megérinteni, testkontaktusban lenni velük. Közben a nagy erőlködésben (hogy minél jobban betöltsem a teret, s minden szervet elérjek) érzem, hogy a többi szerv agresszívnek gondol, el akarnak húzódni tőlem, ami határozottan rosszul esik. A főszereplő egyesével végigkérdez minden szereplőt, akik – mint kiderül – még nálam is rosszabbul érzik magukat. Mindannyian menekülnének tőlem, de mondják, hogy már nincs hová. Főszereplő a PAJZSMIRIGY-hez fordul, s bocsánatot akar kérni tőle (hogy nem figyelt rá eléggé), mire az kifakad: „Mit akarsz itt? Azt hiszed, csak úgy bocsánatot kérsz, és azzal el van intézve, hát tudd meg, hogy NEM! Figyelj már végre CSAK rám! Mit rohangálsz össze-vissza? Mit téped magad ezerfelé? Mit akarsz tulajdonképpen?” És ahogy PAJZSMIRIGY egyre jobban lovalja bele magát, szinte lemerevedek, nem terjedek tovább, csak „figyelek” és valahogy együtt érzek PAJZSMIRIGY-gyel. HASNYÁLMIRIGY szintén csak azt várná, hogy jusson figyelem és szeretet végre rá is. HÓLYAG szintén magányos és fázik. Én közben – bár még kifeszítve fekszem – de már lazulnak az izmaim. Az igazi fordulat akkor következik be, amikor a főszereplő felismeri és ki is mondja: „Tényleg ezt csinálom, csak kapkodok, rohanok, semmire nincs időm. Fáradt vagyok, elegem van, változtatni akarok!!!” Először PAJZSMIRIGY-et kérdezi, mit szeretne, mire lenne szüksége, majd sorban HÓLYAG-ot és HASNYÁLMIRIGY-et. Mire hozzám érne, én már magzatpózba összehúzódva, teljesen megnyugodva, szinte alvó állapotban fekszem a szőnyeg közepén. Csak annyit válaszolok kérdésére, hogy végre visszatértem, ahová való vagyok, itt jól érzem magam. Minden rendben, csak még kicsit pihenni szeretnék. A játék végén a főszereplő minden szereplőt megölel, egyesével figyelmet szentel nekünk, ami melegséggel tölt el. Bizonyos idő után a szereplők teljes megelégedésével a játék szinte spontán befejeződik. (D)

Háromszereplős játéknak indult, én a "körömtöredezés" szerepét kaptam . Első pillanattól fogva elhatárolódtam a többiek közelségétől, érintésétől, ugyanakkor kirekesztve, fájdalmasan egyedül érezte m magam. Képtelen voltam bármit mondani, ültem a földön magamba roskadva, és bámultam a semmibe elveszetten. Furcsa érzés kerített hatalmába, valóban olyan volt, mintha megnémultam volna, hallottam ugyan, hogy beszélnek hozzám, de tudatomig nem jutottak el a szavak, és nem is értettem jelentésüket. Néztem, de nem láttam, sötétség vett körül és vigasztalhatatlannak tűnő szomorúság. Valóban egyedül voltam a magam fájdalmában, - szeretetlenségben, sértettségben, haragban, mélységes apátiában.A főszereplő kedves odafigyeléssel próbálta felvenni velem a kapcsolatot, szerette volna megérinteni a kezem, megsimogatni arcomat, de én minden közeledést elutasítottam. Gyengéden megfogta jobb csuklómat és ez az érintés egyszerre mozgásba lendített, mint egy megfeszített íj, kiemelkedett térdelő pozícióból elkezdtem hátra, a föld felé hajolni, beleengedve a mozdulatsorba egész súlyomat. Kénytelen volt követni, mert nem tudott megtartani. Feküdtem a földön, ő mellettem ült, és egyszer csak észrevétlenül körülölelt bennünket a történetünk. Meredten néztem aggódó tekintetét, és sírni kezdtem. Hang nélkül, mozdulatlanul, végre érzékelhetővé vált számomra a ’külvilág’. Megláttam benne az Édesanyát és megéreztem, hogy én vagyok a Magzata. Kérdezte, tudom-e ki vagyok, és mikor, ami összezavart egy pillanatra, mert hirtelen legalább két idősíkban ’mozdultam’ egyszerre, így bólogattam arra is, hogy most és arra is, hogy ’régen’. Szeretett volna segíteni nekem, kérte mondjam, amit érzek. És ekkor elhangzott részemről az első mondat; meghaltam, mert nem vigyáztál rám. A főszereplő Édesanya nagyon sírni kezdett, simogatott, becézgetett, elmondta, mennyire szeret, és hogy nagyon sajnálja... tudja, hogy meg nem született gyermeke vagyok, aki több mint húsz évvel ezelőtt elhalt. Lelkiismeret-furdalását növelte megalapozottnak vélt sejtése, hogy lejárt szavatosságú fájdalomcsillapítót szedett be aktuális panaszaira. Éreztem a megkönnyebbülést, hogy végre megszólítottuk egymást, hogy karjaiban tartott és biztosított szeretete felől. Arra a kérdésére, hogy mit tehetne kiengesztelésemre, annyit kértem mindössze; mondd, hogy vigyáztál RÁM! Számomra ennek megerősítése jelentette azt a biztonságot, ami oldotta neheztelésemet, lehetővé tette, hogy megbocsássak, és Szülőm ölében, békében elnyugodjak. (A játék után a főszereplő tünetei teljesen megszűntek, körmei egészségesek, „mint még soha”.) (Á)

Na, ez volt a végszó, jött az AHA élmény, végre leesett a tantusz. Édesanyám szóról-szóra ezt szokta mondani, ilyen hangasúllyal és ilyen legyintéssel édesapámra, amit és ahogy az epevezeték mondott. Édesapám pedig ugyanúgy szokott hülyéskedni az én nagyon komoly édesanyámmal, mint az epekő, ugyanúgy piszkálja őt. Beleborzongtam a felismerésbe, s az a látvány, ami eddig megrökönyödéssel töltött el, most nevetést váltott ki belőlem. Ahogy ráismertem a szüleim szokásos parttalan évődésére, összecsuklottam a nevetéstől. Rengeteg feszültség kijött belőlem ezzel a nevetéssel. A játék végén ők – anélkül, hogy kértem volna – megölelték egymást boldogan, mert így már mindenki jól érezte magát. Olyanok voltak, mint egy szerető, elfogadó család, amilyenre mindig vágytam. Jó volt látni... Aztán összeölelkeztünk mindannyian, megköszöntem nekik, s akkor esett le, hogy az epekövet alakító férfit ugyanúgy hívják, mint édesapámat. Szóval véletlenek véletlenül sincsenek. (A)

A főszereplő mindkét csípőízülete fáj, különösen a baloldali okoz rengeteg gondot. Akadályozza a mozgásban, munkavégzésben. Igazából egész élete a csípőproblémák körül forog, ami már az állandó fájdalomnál is jobban zavarja. A szomatodráma játékban a következő szereplőket kéri fel: COMBCSONT, VÁPA, és „Ami köztük van” (AKV). Beállítja a képviselőket: VÁPÁ-t a szőnyeg közepére összekuporodva leülteti, COMBCSONT-ot a háta mögé szólítja és ráborítja, AKV-ra viszont rábízza, hogy keressen magának helyet „valahol”. Egy lépést hátrálva néhány percig csak figyeljük a szereplőket, mozgásukat, reakciójukat. COMBCSONT szinte betakarja, látszólag agyonnyomja VÁPÁ-t, AKV viszont nem találja a helyét. A főszereplő érdeklődve AKV-hez fordul, akiből szinte kitör, hogy „kirekesztett vagyok, nincs itt helyem”. A főszereplő azonnal sírva helyesel, hogy „igen, ez vagyok én, pont így érzem”. Egyértelműen azonosul AKV-vel, s a nélkül, hogy a másik két szereplőt megkérdezné, megkéri, hadd álljon be a helyére. A helycsere megtörténik, s szinte szó szerint elismétli, amit képviselője mondott, s újra megerősíti, hogy ez az AKV ő maga. Felismeri, hogy COMBCSONT az apukája, VÁPA az anyukája. Meg is indokolja: „Apu pont így uralja Anyut, rátelepszik, levegőt sem hagy neki, nekem meg semmi esélyem a közelükbe kerülni.” A főszereplő először COMBCSONT-hoz fordul, aki nagyon kedvesen, türelmesen azt mondja, hogy nincs a helyén, úgy érzi hisz neki kellene belül lenni, szerinte egyszerűen helyet cseréltek, nem is tudja hogyan, miért. Igen, most már a főszereplőnek is feltűnik, ami első pillanattól szembetűnő, hogy a COMBCSONT öleli körbe a VÁPÁ-t és nem fordítva, ahogy annak anatómiailag lenni illene. Csodálkozik is, hisz ő állította be így a szereplőket. Ezek után VÁPÁ-hoz fordul, aki megerősíti, hogy nincs a helyén, bár őt igazán nem zavarta az addig ránehezedni látszó COMBCSONT, nem érzi tehernek, de szívesen megfordulna. Kinga rögtön beleegyezik a cserébe, a két szereplő spontán megfordul, VÁPA átöleli, befogadja COMBCSONT-ot, s kedvesen, szeretettel szinte teljesen egyszerre hívják maguk közé a főszereplőt, vagyis AKV-t. Ő beül közéjük, s rövid helyezkedés után mindhárman megelégedve, egymásnak dőlve, fellélegezve egyöntetűen megállapítják, hogy a helyükön vannak. Néhány percre ebben a mindenki számára megnyugtató helyzetben maradnak. Szépen lassan bontják a képet, s a főszereplő öleléssel köszönetet mond minden résztvevőnek. (D)

A páros gyakorlatban azzal a visszatérő álmommal szerettem volna foglalkozni, hogy nem figyelnek rám. Különböző élethelyzetekben különböző szintű és mélységű kapcsolatokban egészen egyszerűen méltánytalanul mellőznek, figyelmen kívül hagynak és nekem ez nagyon fáj. A játszótársamarra kér válasszak valamilyen élményt, mikor hasonlót éreztem. Újszülött kori emlék kívánkozott ide. Mikor hazahoztak a kórházból anyukám átpasszolt apukának, hogy fürdessen foglalkozzon velem, mert olyan apró kis béka vagyok, hogy azt sem tudja, hogyan fogjon meg. Ezután egy tárgyat választottam, ami segíthet a megjelenítésben. Egy vékony, puha kabát pont megfelelő volt. Pólyás babát hajtogattam belőle, s nagyon óvtam őt. Karomba vettem, óvtam dédelgettem, melengettem. Régről ismert érzés kerített hatalmába. Egyszerre éreztem a baba védtelenségét, kiszolgáltatottságát, hiányát, s azt is, mennyire egyértelmű, hogy minden ízemmel támogatnom, szeretgetnem kell őt. Eggyé olvadtam önmagammal. Kiapadhatatlan forrásként potyogtak a könnyeim. Így maradtunk sokáig. Társam csak ült mellettem türelmesen, támogatón, melegséget, erőt árasztva. Lassan megnyugodtam, mosolyogva mondtam, hogy békésen alszik a baba, megnyugodott. Ekkor arra kért a társam, hogy keressek egy tárgyat, ami segít mostani önmagam megjelenítésében. Széthajtottam a kabátot, s a kapucnijánál fogtam. Egy kicsit kényelmetlen volt így társalogni, ezért társam átvette a kabátot és elém tartotta. Így beszéltem meg önmagammal, hogy ezentúl én mindig figyelni fogok rá, és komolyan veszem a jelzéseit, igényeit. Elmondtam, hogy nagyon szeretem és több figyelmet érdemel, amit ezentúl igyekszem is megadni neki. Szerettem volna megölelni, de így lógva nehéz volt, ezért ráterítettük segítőmre, s kabátostul öleltem meg őt magamat, mindkettőnket. Nagyon szép játék volt. Azóta többször gondoltam rá és merítettem erőt belőle. Úgy gondolom, hogy gyógyító volt, ahogy tudtam figyelmet és szeretetet adni gyerekkori önmagamnak, s ezután felnőttkori önmagamnak is. Ha kezd rám telepedni a magány érzése azóta is ezt mondom magamnak: "Na gyere megölellek, figyelek rád." Ez azért segítség számomra, mert így nem kell szégyellnem magam a negatív érzésem miatt, figyelhetek magamra, s elhihetem, hogy ez nekem tényleg jár, s magamnak megadva, másoktól is kérhetem, vagy szabadon adhatom a figyelmet. (A)