"Semmit nem kell benned megjavítani. Nem romlott el benned semmi, és nincs benned semmi, ami eredendően rossz lenne.”
( Richard Schwartz)
A traumák során bizonyos részeink megváltoztak, hogy megvédjenek bennünket. Amit ma problémának látunk magunkban, valamikor talán a túlélésünket szolgálta.
De nem romlott el bennünk semmi. Csak néha megsebeztek bennünket, alkalmazkodtunk, túléltünk, és mindvégig ott volt bennünk valami, ami szerencsére nem tört össze.
Hosszú, önismereti utam sokadik állomása volt a SzomatoDráma módszerével való találkozás. Szerelem volt első látásra. Már maga a „játék” szó megfogott, és éreztem, hogy valami megmozdul bennem: kíváncsivá tette és izgalommal töltötte el a belső gyermekemet.
2017-ben léptem rá először arra a varázslatos szőnyegre, ahol egy izgalmas felfedezőútra indultam a belső világomban. Útközben találkoztam életem fontos szereplőivel, és szembesültem azzal, hogy amit látok és érzek, nem mindig fedi azt, amit gondolok.
„Akkor a gondolataimban sem hihetek?” – tettem fel magamnak a kérdést.
Nem mindig az igaz, amit gondolunk magunkról. Néha a testünk hamarabb tudja az igazságot.
Ez a felismerés arra ösztönzött, hogy valóban megismerjem mindazt, ami bennem van, és elsajátítsam magát a módszert is. Ez a szerelem azóta is töretlen. A kapcsolatunk az évek során egyre mélyebbé és finomabbá vált, és ma már ki merem jelenteni, hogy a SzomatoDráma az életem szerves része.
A testünkkel, a lelkünkkel és az emberi pszichével való kapcsolatom egészen a gyerekkoromig nyúlik vissza. Már akkor is ösztönösen érzékeltem, hogy a testünk valahogyan beszél hozzánk, és reagál arra, ami bennünk történik.
Képes voltam akár „betegséget produkálni” egy-egy nehéz, dolgozatírással teli nap előtt, vagy egyszerűen beiktattam magamnak egy szabadnapot, hogy csökkentsem a fizikai és szellemi terheltségemet.
Ma már más szemmel tekintek ezekre a gyerekkori tapasztalatokra. Egyre inkább értem, milyen szoros kapcsolatban áll egymással test és lélek, és hogy sokszor a testünk olyan dolgokról is mesél, amelyekhez a gondolatainkon keresztül még nem férünk hozzá.
Talán éppen ezért volt olyan erős az első találkozásom a SzomatoDrámával, mert valami ismerőset fedeztem fel benne. Egy olyan nyelvet, amelyen keresztül közelebb kerülhetek önmagamhoz, és amely segít meghallani azt is, amit a testem próbál elmondani.
A SzomatoDráma-játékokban különösen szeretem, hogy nem feltétlenül kell mindent megérteni, megfejteni vagy szavakba önteni. Elég lehet egy érzés, egy mozdulat, egy testérzet, amelyből organikusan kibontakozhat egy emberi történet.
És talán éppen ez az, amiért ennyi év után is ugyanazzal a kíváncsisággal lépek rá a szőnyegre. Mert az ott megjelenő belső tér valami fontosat megmutat. Nem kell erőltetni, nem kell megfejteni. Egyszerűen csak figyelni, jelen lenni, és megengedni, hogy kibontakozzon az, ami bennünk él.
Mert a testunk nem hazudik.
A segítő hivatás számomra éppen ezért nem csupán egy választott szakma, hanem egy olyan út, amelyben az emberi kapcsolódás, az empátia, a folyamatos jelenlét és a fejlődés egyaránt fontos szerepet kap, s ezt az utat a mai napig én is járom.
A célom az, hogy segítsem embertársaimat abban, hogy közelebb kerüljenek saját belső univerzumukhoz, és szeretettel, kíváncsisággal forduljanak testük üzenetei felé.
Mert nem romlott el bennünk semmi.
Lehet, hogy csak egy részünkről még nem tanultunk meg szeretettel gondoskodni.
