Blog

Ha nem vesztem el a fejem, elvesztem a hajam...

2016. május 4. - Szerző: Pataki Bea

Egy hölgy egyéni konzultációra érkezik. Már 20 éve csomókban hullik a haja...

Egy hölgy egyéni konzultációra érkezik, - már próbálta a szomatodrámát -, de a kiscsoportban úgy érzi, nem tud annyira megnyílni.
20 éve csomókban hullik a haja – egy ujjaival csippentő mozdulattal mutatja, mintha fogná és eldobná a tincseket -, nagyon kíváncsi a mögötte húzódó személyes üzenetre.
A hajhagymáit személyesíti meg egy személyben, lefekteti őt összegubózva (én vagyok az). Ahogy ott gubbasztok, azt érzem, hogy szuperérzékeny vagyok, mint egy műszer, mindent egészen pontosan érzékelek, és ez sokszor teher, mert amint számomra befogadhatatlan impulzus árad felém, szeretnék védekezni és ellökni magamtól.
Utólag döbbentem rá, hogy hajhagymaként ugyanazt a mozdulatot csinálom védekezésként, hogy a számomra nem tetsző impulzusokat ellökjem, mint amit a hölgy csinált ábrázolva a csomókban hulló haját .
Begubózva azt érzem rehabilitálódnom kell, míg nem találok egy megoldást, hogyan kezeljem az érzékenységemet. A nőt meghatja, hogy viszontlátja szuperérzékeny énjét, akit eddig elítélt, mint elfogadott volna. Nagyon megérinti a „műszer” metafora használata, és elmondja, máris másképp tud érezni e része iránt. Azt is elmeséli, milyen nehezen engedi el magát, „Nehezen vesztem el a fejem, mindig készenlétben állok”, most viszont teljesen elengedett állapotban kezd kapcsolódni a Hajhagymát megtestesítő én részéhez. „Inkább igyekszem elveszteni a fejem és egy kicsit spontánabb lenni, mint tovább veszítsem a hajam” – állapítja meg.