Nemrég mesélte egy fiatal hölgy a következőket (csak hozzávetőlegesen idézem):

"Gyulladásos bélbetegségem 3 éve kezdődött. Nem sokkal azután, hogy az akkori szerelmem elhagyott. Mikor egy nap hazaértem, közölte, hogy vége, összecsomagolt és lelépett egy hülye kis tyúkkal. Akkoriban a pozitív gondolkodás, a a "Titok" és efféle témák foglalkoztattak, és elhatároztam, hogy ebbe a szakításba nem fogok belerokkanni. Sikerült is simán, mosolyogva továbblépni.

Hamarosan találtam egy fiút, aki imádott és én is nagyon akartam szeretni őt (csak később vált világossá, hogy ez nem így működik...). Akkoriban kezdődött a bélgyulladás. Egy évre kivont a forgalomból, 9 hónapot konkrétan a kórházban töltöttem. Sokat szenvedtem, de valahol mélyen pontosan tudtam: ez a legjobb, a legszükségesebb dolog, ami történhet velem.

A betegségem segített, hogy kilépjek a zűrzavarból, hogy egy időre egyedül legyek, hogy csak magamra koncentráljak. Amit érzelmileg nem tudtam megemészteni, átkerült a beleimbe - és ezt, már akkor is, azóta is, logikusnak, bölcsnek, törvényszerűnek éreztem. Egy percig sem háborogtam a betegségem miatt. Egy bizonyos idő után jelentősen enyhültek a panaszaim…"

Sokszor tapasztaltam: ha az ember befogadja – mint egy vendéget – a betegséget, és jóindulatot tételez fel róla, hamarabb és kellemesebben ér véget a "vendégség".