Blog

Pszichodráma? Családállítás? Szomatodráma?

Egy önismereti módszerekben jártas háziorvos észrevételei...

2019. május 3. - Szerző: Dr. Buda László

Kedves Olvasó!
Az alábbiakban egy háziorvos kollégám összefoglalóját olvashatod, aki részt vett a 80 órás „Szomatodráma Alapélmény”  nevű önismereti tanfolyamunkon. Azért teszem közzé, mert remekül megvilágít néhány olyan szempontot a szomatodráma működésével kapcsolatban, melyeket én is fontosnak tartottam, amikor a módszert kidolgoztam. 

 

Én is sok időt töltöttem a pszichodráma világában és igyekezetem megismerni a családállítás eszköztárát is. Egy idő után egyiket sem éreztem teljesen magaménak, ezért is indultam el egy olyan módszer megalkotása felé, amely egyrészt használja a fenti két irányzat jól működő technikáit, másrészt elhagyja a kevésbé hatékony, idejétmúlt elemeket, harmadrészt új lehetőségeket kínál, tágasabb horizontot nyit.

Így érlelődött ki néhány év alatt a szomatodráma azon formája, amellyel ma találkozhatnak az érdeklődők. (Azok számára, akik szeretnék alaposabban is megimerni a módszert, jó szívvel ajánlom „A Gyógyító Játék vezetése” című, 2016-ban íródott tankönyvet.)

Íme tehát Dr. Csorbák Tamás írása (melyet szíves engedélyével közlök):

MIÉRT LETT AZÖNISMERETI CSOPORTOK KÖZÜL – A PSZICHODRÁMA ÉS A CSALÁDÁLLÍTÁS UTÁN – VÉGÜL A SZOMATODRÁMA A KEDVENCEM?

  1. Számomra a leginkább megnyerő vonás a kiscsoportos módszertan. Így gyakorlatilag minden Gyógyító Nap során lehetek főszereplő és eljátszhatom a saját játékomat. Ugyanakkor természetesen arra is van lehetőség, hogy “csak” segítő legyek a társaim számára, ha éppen ahhoz van kedvem. A pszichodrámán a szociometriának hívott “kisorsolós” rész miatt sokszor hónapokba is telik, mire főszereplőként újra rám kerül a sor. Szintén ehhez a ponthoz tartozik a meghittebb, “négyszemközt zajló”, pörgősebb "be- és kijelentkező" kör is. Nekem sokszor ugyanis könnyebb megnyilvánulni így, mint egy nagyobb tömeg előtt (a másik két módszer esetében ugyanis az egész csoport hallgatja a mondandónkat, valaki figyel rá, valaki nem, és nagyon hosszúra is nyúlhat a bemutatkozás a résztvevők számától függően). Továbbá: a leegyszerűsített, “triádos” felállásnak köszönhetően sokkal jobban tudom követni, ki kicsoda, mint amikor 15-20 ember egyszerre van fent a szőnyegen...
  2. Elhagyva a pszichodrámás “előjátszást” (aminek szabályai szerint minden segítő csak azt csinálhatja, amit főszereplőként előre megmutattam neki) a képviseleti érzékelésen és az egyéni, szabad mozgáson/válaszadáson keresztül megjelenhetnek a térben olyan új és kreatív felismerések, ötletek, melyekhez egyedül egyébként nem, vagy legalábbis nehezebben juthatnék hozzá...
  3. Szakmailag egyetértek a “visszaadom a felmenőimnek, mert ezzel nekik van dolguk” rituálé mellőzésével is. Meglátásom szerint, ahogy nem lehet a génjeinkből visszaadni egy nem tetsző részt a felmenőinknek, ugyanúgy nem lehet a személyiségünkből sem kivágni egy énrészt és kitenni azt magunkból valaki másba. Sokkal előrébb vivőnek tapasztalom inkább önmagamon belül szeretetteljesen kezdeni valamit azzal a fájó résszel, amit felfedeztem, ha már egyszer ott van…
  4. Tökéletesen elégségesnek tartom, ha a játékom után a szereplők csak azt mondják el, amit szubjektíve ők megéltek az egyes karaktereim eljátszása közben. Amennyiben teret adunk annak, hogy mindenki elmondja az ő saját életéből vett hasonló élményeit (“sharing”), és ilyen-olyan egyéb megjegyzéseket fűzzön a főszereplő játékához (“azonosulás”), tapasztalatom szerint nagyon könnyen belecsúszhatunk tanácsadásba, okoskodásba, ítélkezésbe (önmagunk magasztalásába, illetve a másik lenézésébe, vagy fordítva), ami ugyebár sokszor többet árul el rólunk, mint arról, akiről szólnak a szavaink, mégis lehet mindez nagyon bántó és sértő. Ténylegesen jobb elkerülni inkább ezeket az “ingoványos területeket”...
  5. “A madárnak két szárny kell a repüléshez. Az ember “szárnyai”: önismeret és önszeretet.” Egyedül ezen a helyen hallottam egyenlően hangsúlyozni mind a kettőt. A lelkemet ez jobban simogatja, mint pl. az, hogy módosult tudatállapotban képzeljem el, amint elpusztítom magamban a betegséget okozó részt mondjuk egy atombombával. Hadat üzenek az egyébként is sérült testi-lelki részemnek, vagy megpróbálom szeretettel átölelni, megvigasztalni, megérteni, megérezni ki, vagy mi is “ő” bennem, s kézenfogva EGYÜTT lépdelni tovább egy harmonikusabb végkifejlet felé? Vajon melyik szül bennem nagyobb békét és EGÉSZ-séget? Ha megvan a válasz, szerintem is érdemes ezzel a két szárnnyal kezdeni, illetve folytatni tovább...

Köszönettel,

Dr. Csorbák Tamás,

háziorvos