Blog

Boldogító Antitestek

2016. október 28. - Szerző: László Viktória

Egy humorista a mély szomorúság boldogító hatásáról.

Azért szeretem a humoristákat, mert ki mernek mondani olyat is, amiről ugyan sokan tudunk, de általában mégsem beszélünk. Persze a tükör, amit elénk tárnak sokszor görbe változata a valóságnak, mégis gyakran mély és elgondolkodtató.

Az egyik olyan humorista, akit nagyon szívesen hallgatok: Louis C.K., mert fontos gondolatokat és témákat vesz elő, és szabadít ki a szégyen fogságából. Nemrég az egyik beszélgetős televíziós show ban a szomorúságról kezdett el beszélni. Arról a mély ürességről, ami ott lakik bennünk, az egyedüllét érzéséről és a hiábavalóságról.

Nagyon meghatottak a szavai, és szerettem volna megosztani veletek egy kicsit abból, amit elmondott. Nem szó szerint idézem, hanem próbáltam összefoglalni.

Éppen autóban ült, amikor bekopogott hozzá ez a mély szomorúság. A legtöbb ember menekül ez elől az érzés elől, ő is éppen vette volna elő a telefonját, de aztán úgy döntött, hogy inkább kinyitja ez előtt az érzés előtt az ajtót. Ez az üresség/szomorúság/hiábavalóság annyira erős volt benne, hogy le kellett húzódnia az útról, és elkezdett nagyon sírni. Egy idő után ezt a szomorúságot elkezdte nagyon szépnek érezni, és egyre boldogabb lett

Szerinte, amikor hagyjuk magunkat mélyen szomorúnak lenni, akkor „boldogító antitesteket” termelünk. És a legtöbb ember azzal, ahogy a szomorúság első fokozatait is igyekszik már elkerülni, nem tud végigmenni a folyamaton, és így soha nem lesz teljesen szomorú, de pontosan emiatt nem lehet teljesen boldog sem.

Persze ezt az igazságot már régóta tudjuk. A szomatodráma játékban sokszor megéljük, hogy a változást az hozza el, ahogy leérünk a fajdalom vagy a tehetetlenség vagy a szomorúság… mélyére. Mégis olyan jó arra gondolni, ahogy egyre természetesebbé válik az, hogy az érzéseinkről beszélünk. Hogy tudunk figyelni rájuk, hogy el tudjuk ismerni a létjogosultságunkat.

Lassan, de biztosan egyre többen kezdenek el kilépni abból a működésből, hogy egy elképzelt képhez akarjuk igazítani az életünket, és igyekszünk elnyomni mindazt, ami éppen mást mutatna nekünk. Hajlandónak lenni ránézni az életünkre, arra, ami van, arra, ami körülvesz, akkor is, amikor az fájdalmas vagy rosszul érint, mélyen erősítő hatású. Az, hogy ez a fajta viszony az érzéseinkhez és az életünkhöz egy szórakoztató, esti, beszélgetős műsorban ma ennyire természetesen, mégis mélyen meg tud jelenni, szerintem nagyon jó jel.