Azt játszottuk, hogy boldog vagyok.
2016. augusztus 19. - Szerző: László Viktória
Habár én választottam ki, hogy mit szeretnék látni, mégis féltem. Még mindig tudok félni a boldogságtól. Ezért is akartam játszani vele. Megteremteni, hagyni magamnak, hogy érezzem, aztán elengedni a játék végén, megtartani belőle, amit tudok, és úgy élni tovább, hogy most már másképp/mástól leszek boldog. Az igazi arcát akartam.

Azt játszottuk, hogy boldog vagyok, és egészen valóságosnak tűnt. Jó volt, hogy tudtam, hogy ez "csak" játék, mert ettől könnyebbé vált valahogy minden, miközben mégis igaz maradhatott.
Habár én választottam ki, hogy mit szeretnék látni, mégis féltem. Még mindig tudok félni a boldogságtól. Ezért is akartam játszani vele. Megteremteni, hagyni magamnak, hogy érezzem, aztán elengedni a játék végén, megtartani belőle, amit tudok, és úgy élni tovább, hogy most már másképp/mástól leszek boldog. Az igazi arcát akartam.
Az életem színpadán most megjelentek a barátaim, egyetlen szereplő személyében. Egészen huncutul lebegős érzés volt velük együtt lenni. Annyira lebilincselő, hogy egy kis időre kizártam a külvilágot is, de aztán gyengéden nagyobb lett a világ, és többet engedtünk bele.
Beengedtünk egy férfit. Hívni kellett, mert nem jött magától. És ahogy felé fordultam, nem vesztettem el a barátaimat sem. Ez fontos volt nekem. Több lett a tér körülöttem és bennem is. Fokozatosan engedtem bele magam. És jó volt minden. Emlékszem még a legelső szomatodráma játékomra. Akkor ez a közelség beszippantott, és elvágott minden mástól. Most nem. Most azt éreztem, hogy annyi mindenhez férek hozzá, amihez korábban nem.
Ott álltunk ketten. Ölelésben. A barátaim körülöttünk. Megosztottam minden félelmem, és őszinte válaszokat kaptam. Ettől tudtam bízni aztán. Hogy tudtam, mit fogadok el, mire mondok igent. Aztán már nem akartam tovább tartani magam. Megkérdeztem, hogy "Ha lefekszünk, akkor is ilyen marad?". " Próbáljuk meg! "
Nem maradt ugyanolyan. Máshogy lett jobb. Volt egy pont, amikor azt éreztem, mindjárt meggyulladok, és még végig sem mondtam a mondatot, a barátaim már elkezdtek legyezni bennünket. Ez a hűvös kellett. A levegő mozgása. A külvilág adta harmónia. Beszéltünk is, mert nyitva voltunk egymás felé, és érzéseket osztottunk meg.
Féltem, hogy mi lesz, ha behívom a hivatásom is mellénk, de behívtam így is, mert nem akarok elrejtőzést, és főleg nem akarok illúziókat. Sokat adott ez. Az erőm érzetét. Az, hogy mennyire fontos nekem. Az, hogy én döntöm el, mennyi teret adok neki. Jó volt érezni és a szemébe nézni, és tudni, hogy jó helyen vagyunk. És jó volt érezni a páromat a hátam mögött, ahogy ott ültünk. Megmaradt ez a nyitottság akkor is, ha a hátam mögött volt. Megmaradt a biztonságérzet. Támogatást éreztem. Kapcsolódást. Együttlétet. Békét. Teljességet.
Aztán azt mondta, hogy " Valami hiányzik. Talán a szórakozás. ". "Jó, szórakozzunk, örüljünk, nevessünk!" És behívtunk egy szereplőt ezt eljátszani. Azt a szereplőt, aki a játék legelején engem játszott. Be akart feküdni elénk, elválasztva a munkától, és azt mondtam, hogy "Rendben, nézzünk meg, mi lesz akkor!". Olyan simulékony volt és puha. Bekúszott az ölembe, és átöleltem. Egy gyerek. Egy gyerek, akit mindannyian boldogan fogadtunk. Egy gyerek, aki örömből lett. A teljesség tovább tágult. Még több tér lett. Még több közelség. Mindig többet öleltünk át.
Köszönöm az elvonulást. Hogy ott lehettem. Igazán. Szívből. Együtt.