Szakember

Institórisz-Bátori Blanka

Szeretem a folyót. A tavak méltóságát. A zubogó vízeséseket. Az apró, pisszegő csermelyeket. A kacagó patakokat. De legjobban a tengert szeretem. A végtelennek tűnő vizet. Láttam viharban, és láttam szélcsendben. Vártam vele együtt a napfelkeltét, és búcsúztam tőle napnyugtával. Ha meglátom, azt érzem hazatértem.

Ha behunyom a szemem: hallom morajlását. Érzem az illatát. Az ízét.

Szeretek békatalpakkal végigcsattogni a partján, hogy aztán megnézzem: mi van a felszín alatt? Milyen kincseket rejt? Milyen mélységeket?

Képes vagyok reggeltől-estig lebegni. Merülni. Úszni. Rácsodálkozni picinységemre. Félni ettől-és mégis biztonságban érezni/tudni magam.

A szomatodráma, -számomra-, olyan, mint a tenger. Csak itt, víz helyett, önmagadban merülsz el. Nem leszel egyedül. Közösen állunk majd a parton. Lebeghetünk a felszínen, de megnézhetjük a mélységeket is. Sirathatjuk a naplementéket. Örülhetünk napfelkeltéknek. Átvészelhetünk viharokat. És élvezhetjük a szélcsendet.

Bárhogy is legyen-tapasztalt merülőként mondom-, minden játék ajándék is egyben.

Hogy én ki leszek számodra? A békatalp. A búvárszemüveg. No meg a pipa.

Szeretettel ölellek, és várlak a parton:

Institórisz-Bátori Blanka

képi kifejezéspszichológiai szaktanácsadó, meseelemző, relaxációs terapeuta