Egy humorista a mély szomorúság boldogító hatásáról.

Habár én választottam ki, hogy mit szeretnék látni, mégis féltem. Még mindig tudok félni a boldogságtól. Ezért is akartam játszani vele. Megteremteni, hagyni magamnak, hogy érezzem, aztán elengedni a játék végén, megtartani belőle, amit tudok, és úgy élni tovább, hogy most már másképp/mástól leszek boldog. Az igazi arcát akartam.

A tudás, ami csontvelőig hatol, és leválaszthatatlan része az életemnek.

Minden alkalommal, amikor szereplő vagyok, megkeresem azt a különleges ajándékot, amit a szerep ad nekem, hogy aztán biztosan ne veszítsem el, és ettől a játéktól sokat kaptam. A nőiség természetes könnyedségét és az öröm felszabadító erejét.

Néha, amikor körülnézek a világban, jólesik a szívemnek, hogy mennyire sokszínűek vagyunk mi emberek. Hogy mennyire sokfélék a nők és férfiak. Hogy végtelen a lehetőség arra, hogy felfedezzük mindazt, ami bennünk és másokban él. Ehhez a játékhoz pedig így vagy úgy mindig akadnak társak.

Nem a decemberi volt az első, amikor „Kedves Testem” játékot játszottam. Mindegyik játékból őrzök mély érzéseket, örömteli felismeréseket és olyan emlékeket, amikbe jó beburkolózni. Úgy érzem, hogy különleges kapocs fűz össze azokkal, akik ebben a játékban valaha is a testem voltak.

Tudom, hogy az év vége és az újévi fogadalmak úgy összetartoznak, mint a borsó, meg a héja. De mi lenne, ha most a fogadalmak helyett (vagy akár mellett) idén feltennéd magadnak ezt a három kérdést?

Az élet kevésbé várt ajándékai

Olyan egyszerűnek hangzik, igaz? Felszabadulni. Leengedni a pajzsokat. Letenni a maszkokat. Elengedni azt, ami fáj. Lenni a saját természetességemben. De valamiért mégsem volt ez ilyen egyszerű.