A női test a figyelem középpontjában.

Az elsődleges kapcsolatról

Amit a testünkkel, illetve mások testével kapcsolatban tapasztalunk, az egyaránt érinti a személyes és szociális önazonosságunk kérdéseit. A testkép alapvetően interszubjekív természetű: saját testképünk felépítése és fenntartása nem lehetséges társas közeg nélkül. Ily módon a test elfogadása szoros összefüggést mutat az identitásunkkal, hiszen a test eszköz annak alakításában, így nem választhatjuk el tőle.

Vajon tényleg társként tekintünk a testünkre? Vagy lehet, hogy ellenség? Esetleg figyelembe sem vesszük?

Milyen jó lenne olyan közegben élni, amelyben szeretetteli kíváncsisággal fordulhatunk önmagunk és egymás felé, együtt fedezve fel a női lét természetes megnyilvánulásait. Így gyógyulhatnánk együtt, felszabadítva magunkat és egymást a sok-sok félreértés, tabu, titok, szégyen és jól elhitt koncepció elbizonytalanító, “lélekölő” hatása alól, megnyitva magunkat egy merőben új világlátásnak, érzékelésnek...

A nyári villámdiéták margójára...

Milyen lenne magadnak „jó szívvel” megengedni az örömöt, az összetartozást, a harmóniát?

Tapasztalatom szerint a szőnyegen, amikor újraélődik egy-egy akár „pattnak” mondható helyzet, a főszereplő új erőforrásokhoz tud jutni, amennyiben bátorítást, támogatást kap a kísérőtől. Az Anya-Lánya párbeszédet követve kiderült, hogy Anyuka nagyon nehéz sorssal, gyermekorral bírt. A főszereplő először csak kívülről nézte, ahogy a Nagymamája és Anyukája számára eddig ismeretlen módon kapcsolódtak egymáshoz. Ennek a látványa is mélyen megérintette, hiszen ez volt az, amit eddig ő nem tapasztalhatott meg. Ennek a megindultságnak az érzésével tudott immáron közeledni Anyukájához, visszamenni egy kicsit az időben, gyerekként az ölébe hajtani a fejét és megkapni mindent, amit most már meg tudott adni az Anyukája neki. Csodálatos pillanatok ezek, amikor látjuk a főszereplő arcán a változást, a kisimulást, még akkor is, ha könnyek folynak az arcán.

Megtanultam, hogya testünk nem attól érzi “jól” magát, ha méregetjük, ítélgetjük, erővel kényszerítjük alakulásra, formálódásra, szépülésre, gyógyulásra, miegymásra, mert attól csak szenved. Szenved, mert nem őt látjuk, halljuk, érezzük, tapasztaljuk, csak a róla szóló hiedelmeinket, elképzeléseinket kergetjük, és közben maga a testünk, aki otthont ad a léleknek, mindennek, amik Emberként vagyunk, nincs sehol...

Túlságosan mélyek voltak azok a sebek, túlságosan erősen hallottam a külső hangokat, így jól magamba betonoztam minden egyes szavát. De hiszem, hogy akármilyen mélyen is vannak, az én erőmmel, szeretetemmel és a „támogató külső hangok” figyelésével, illetve az általuk bennem elinduló érzések figyelésével fogok egyre közelebb kerülni ahhoz, hogy teljesen elfogadó, feltétlenül szerető odafigyeléssel forduljak a testemhez.