Egy kerek szőnyeg útja és élményei az áruházból a három napos Szomatodráma Elvonulásra.

- Nagyon jó volt a múlt havi alkalom – szólított meg az Alapélmény szünetében az egyik résztvevőnk. – Nagyon erős volt a Játékom, hetekig éreztem a hatását.

- Ennek örülök – mosolyodtam el, s már léptem is volna tovább, hogy a rövidke szünetben beszerezzek egy kávét, ám a hölgy kisvártatva megint megszólított:

- Csak azt nem tudom, miért hívjátok Játéknak. Hát, ez egyáltalán nem játék! Nagyon is komoly dolgok történnek a szőnyegen, az egész néha olyan, mint egy pszichoterápia. Semmiképpen sem játék!

Sorban állás közben aztán mélyen elgondolkodtam ezeken a szavakon. S mire megittam a kávét és visszaértem a terembe, arra jutottam, hogy a hölgynek igaza van – egy bizonyos nézőpontból.

Azok a részeink, melyeket el akarunk tüntetni, mindig visszatérnek.

Ha következetesen feltesszük magunknak a kérdést: hogyan lehet szabaddá válni személyes múltunk szorításából, hogyan lehet valóban megbocsátani és elengedni mindazt a bántást, elhanyagolást és méltánytalanságot, ami velünk történt életünk során, eljuthatunk a „radikális megbocsátás” igényéig. Ez a folyamat – melyet eredetileg Colin Tipping fogalmazott meg – attól radikális, hogy túllép a fejben történő megbocsátás és elengedés szintjén. Mert, ismerjük el, vannak doglok, amelyeket irtózatosan nehéz megmagyarázni, elfogadni, elnézni, elfelejteni.