Egy humorista a mély szomorúság boldogító hatásáról.

Az elsődleges kapcsolatról

Mi rejlik a betegségben?

A lelkem legmélyén hosszú éveken át volt egy illúzióm, hogy az önismeret és önszeretet eszközeivel meg tudom magam „javítani”, és lesz egyszer majd egy pillanat, amikortól fogva nem fogok hiányt, fájdalmat, félelmet érezni... Aztán egyszer csak átéreztem, hogy sosem gyógyulhatok ki önmagamból.

Hogyan születnek a jó döntések? Mit tudunk racionálisan eldönteni? Hogyan érezzük át a döntéseinket? Mit mond a szívünk és mit döntenek el a zsigereink?

Bízom benne, hogy nem kell már sok idő ahhoz, hogy ez legyen a természetes hozzáállás – gyógyulók és gyógyítók számára egyaránt.

Mély igény él bennünk arra, hogy jót tegyünk másokkal, jót tegyünk a világgal, de mégis hol van a határ a szolgálat és az áldozathozatal között?

Milyen lenne magadnak „jó szívvel” megengedni az örömöt, az összetartozást, a harmóniát?

"Ez a tény igencsak megnehezíti a tudatos gondolkodás számára, hogy egy-egy érzelem külső inger hatására jött létre bennünk, vagy pedig belső mentális képeink, korábbi tapasztalataink alapján. Logikai úton persze legtöbbször kideríthető, azonban időnként alapos utánagondolást igényelhet, hogy érzelmeink vajon „valóságra”, azaz a külvilág eseményeire adott válaszok, avagy belső képeink, tapasztalataink, kognícióink alapján keletkeztek-e."

Túlságosan mélyek voltak azok a sebek, túlságosan erősen hallottam a külső hangokat, így jól magamba betonoztam minden egyes szavát. De hiszem, hogy akármilyen mélyen is vannak, az én erőmmel, szeretetemmel és a „támogató külső hangok” figyelésével, illetve az általuk bennem elinduló érzések figyelésével fogok egyre közelebb kerülni ahhoz, hogy teljesen elfogadó, feltétlenül szerető odafigyeléssel forduljak a testemhez.